Tudtad, hogy a gyereked nagyobb eséllyel sérül meg a legbiztonságosabb EU-konform játszótéren, mint egy rozsdás vasakkal és egyéb limlommal telezsúfolt, körbekerítetlen területen? Vajon miért?
Azt szeretnéd, hogy a fiad felnőve határozott férfi, a lányod pedig öntudatos és erős nő legyen? A recept egyszerű: ne nevelj nyámnyila gyereket!
Nyámnyila? Ugyan mégis ki akarna ilyen gyereket nevelni?
Sajnos nagyon sokan. Elképesztő mértékben túlféltjük a gyerekeinket. A játszótéren, az utcán, mindenütt. Meg akarjuk óvni minden lehetséges bajtól, és mindent meg akarunk csinálni helyette.
Nincs fél éve, hogy átadták a közelünkben a régóta várt, felújított belvárosi játszóteret. Nem túlzás, hogy tömeghisztéria tört ki az anyukák között. A lázadás fő oka a hatalmas mászótorony volt, melyen a csúszdához egyetlen úton lehet eljutni: többméteres mélység fölött átkapaszkodva. Nem tagadom: két nap múlva én is ott stresszeltem a helyszínen, és csak a legnagyobb, nyolcéves gyerekemet engedtem fel a haláltoronyba – némi rosszul álcázott ideggörcs kíséretében. Igen, nekem ez az egyik legnagyobb harcom a gyereknevelés terén: vigyázni akarok rájuk, de nem akarom, hogy a gyerekeim anyámasszony katonái legyenek.
A minap érdekes cikkbe botlottam: eszerint a minél biztonságosabbá tett, gumiszőnyeggel ellátott játszóterek ügyetlenné teszik a gyermeket, és ezáltal kevésbé steril környezetben könnyebben szenvednek sérüléseket. Magyarán: nem tanulják meg, hogyan kell ügyesnek lenni, hiszen a gondosan lekerekített élek, a pontosan megtervezett méretű játékok használata elkényelmesíti őket. Vagyis a traktorgumikkal, rozsdás vasakkal és hasonlókkal „berendezett” terep biztonságosabb, mint az ütéscsillapítós aranykalitka. Hogy miért? A gyerekek önkéntelenül is felismerik, hogy itt bizony jobban kell vigyázni. Elgondolkodtató, nem igaz?
Ha már játszótér:
Mindannyian ismerjük Józsikát (vagy legyen Lajoska, esetleg Zétény vagy Noel), aki mellől anyukája egy tapodtat sem mozdul a játszótéren. Józsika ugyanis veszélyben van. Felülhetnek a motorjára, elvehetik a lapátját, szemébe szórhatják a homokot, vagy rávehetik arra, hogy fogjon meg egy bogarat. Józsika anyukája kántálva beszél, megmutatja, hogyan kell helyesen adagolni a homokot a formába, meg úgy általában: hogyan kell helyesen viselkedni egy homokozóban.
Semmiképpen nem úgy, mint az a szurtos kölyök, aki épp magához ragadja az – egyébként éppen magányosan árválkodó – „Józsika” feliratú kisvödröt.
{adselite}
– Jaj, jaj, sírni fog Józsika, add vissza neki a vödröt, ugye, te se szereted, ha más elveszi a játékodaaaaaat – rántja ki villámló szemekkel, rosszul álcázott nyájassággal az ominózus tárgyat az ellenség kezéből. – Gyere, Józsika, menjünk csúszdázni – pakolja a műanyag kincseket a szatyrába.
Józsika ötéves, tehát anyu a csúszdához vezető kötélhágcsónál lesben áll, hogy elkaphassa esetlegesen zuhanó gyerekét.
– Le fogsz esni, kisfiam! – iszkol aggódva a csúszda aljához, és lám, önbeteljesítő jóslat, Józsika a csúszda végén orra huppan. A homokszemcsék eltávolítása és Józsika fertőtlenítése után anyuka megkönnyebbülten elvágtázik a játszótérről.
Ekkor érkezik Lilike (vagy Hanna, Juliska, esetleg Vivien), bélelt vízhatlan esőnadrágban. (Két hete nem esett, de hátha pont most!) Lilike hasztalan vakarja a fülét, anyuka nem veszi le róla a megkötős pamutsapkát – hiába van meleg, de lengedez a szél. És Lilike olyan érzékeny!
Éles sikoly anya felől – Lilike zokniban áll a homokozóban! A veszély elhárítása közben anyuka gyilkos pillantásokat lövell a zokniban homokozók felé, ingerülten duruzsolva a bömbölő Lilike fülébe. Lilike csak a babahintában nyugszik meg – hiába hároméves, anyuka hallott egy gyerekről, aki egyszer hátraesett a sima hintán. Nem kockáztat.
Van sapka – nincs sapka
Döbbenetes látvány volt egyik tavasszal, mikor a hirtelen jött dögmelegben overállos, vastag sapkás kislányt láttam üldögélni a babakocsijában. Teszem hozzá, anyukán szandál volt, mezítlábra felhúzva. Ő vajon hogy érezte volna magát pufioverállban?
Megfigyeltem, hogy szinte íratlan szabály, hogy ha esik az eső – tök mindegy, hogy augusztus van, és amúgy harminc fok – a gyerekre sapka kerül. Ha kánikulában egyik napról a másikra pár fokot csökken a hőmérséklet – dukál a vékony kabát és a zárt cipő. Vénasszonyok nyara? Nem számít, hogy megsülünk, szeptember végén már nem lehet rövidujjúban lenni a szabadban. Ha a gyerekeimet nyáron a nagymamáik öltöztetik, tuti zokni virít rajtuk a nyitott szandál alatt. Könyörgöm, anyukák, ne engedjétek!
Miért általános ez a jelenség?
Az ok egyrészt az előző generációban keresendő. A mai fiatalok szülei-nagyszülei többnyire azt a meggyőződést képviselik: a légúti betegségeket a hideg okozza, így ha jól be van bugyolálva a gyerek, abból nem lehet baj. A mai szülők tehát ezt hallják a baba születése óta: „jaj, megfázik!”. Ha épp hőség van – megcsapja a szél. Barátnőm sztorija: kisfia öltözéke láttán két anyóka egyszerre sikoltott fel:
– Jaj, nincs melege?
– Jaj, nem fázik?
Remélem, ezen még a nénikék is röhögtek.
Tényleg felelőtlen vagyok, ha nem adok rá kutacsvédőt?
A bababiztonsági eszközök külön termékskálát képviselnek a gyerekholmik piacán. Van itt minden, ami jó pénzért megvehető, és ez bizony azt sugallja: a gyereknevelés valami rettenetesen rizikós műfaj. A konnektordugó és a lépcsőt lezáró rács nyilván nem tartozik a fölösleges kategóriába, de komolyan: egy egészséges, járni tanuló gyerekre kell a kutacsvédő sisak? De mivel kapható, én is elgondolkodtam annak idején a létjogosultságán. Nehogy már szaranya legyek.
Te is helikopterszülő vagy?
Hogy kik a helikopterszülők? Ők azok, akik merő szeretetből és jószándékból minden önállóságot kiölve a gyerekeikből folyamatosan a fejük felett „köröznek”. Pépesítik az ételt, mikor a baba már meg tudná rágni – nehogy megfulladjon. A kisgyerek sarkában vannak, nehogy bármilyen testi-lelki sérelem érje őket, és a konfliktusaikat helyettük igyekszenek megoldani. Túlöltöztetik, túlbiztosítják őket. Jellemző, hogy olyan dolgokban intézkednek helyettük, amikre a gyerek már rég képes. Csőrös pohárból iszik a kétéves, nehogy félrenyeljen. Kitárt karral idegeskedik az ötéves alatt az anyja a mászótoronynál (oké, ez én vagyok – dolgozom az ügyön). Hegyezik a tízéves ceruzáit, ellenőrzik a táskáját, minden osztálykiránduláson ott nyomulnak kísérőként – ez utóbbi bizonyos kor után milyen ciki lehet a gyereknek, jó ég!
És miért rossz ez?
Nemcsak rossz, egyenesen veszélyes. Ha a gyerek nem tanul meg esni, bizonytalan terepen mozogni, vagyis nem tanul meg vigyázni magára, később lehet, hogy pont emiatt kerül életveszélyes helyzetbe. A lelki hatások látványosabbak: a helikopterszülők gyerekei felnőttként képtelenek lesznek megfontolt döntéseket hozni, hiszen ezt mindig megtették helyettük. Bizonytalanabbak és kevésbé kitartóak lesznek, és a kudarcot is sokkal nehezebben tűrik majd.
Megéri? Biztos, hogy nem.
Ha magadra ismertél, cselekedj! Még nem késő lazítani, engedni, hogy önállóan fedezze fel a világot. Ez az út biztosan nem mentes a kudarcoktól és a sérülésektől, de – és egy közhely a végére – a játszóterek világánál jóval keményebb dolgokra, a felnőtt életre készítjük fel őket. Én ma délután arra a bizonyos mászótornyos játszótérre megyek velük – végtére is a fiam már alig várja, hogy kipróbálhassa az új Star Warsos sebtapaszait…
