Mefigyeltem. Azok a sorstársak akik más gyerekét kritizálják, mindeki gyerekének a hibáiban elvesznek, kivétel a sajátjukéban. Észre sem veszik, hogy az ő gyermekük sem feddhetetlen,mint ahogy ők maguk sem;)…
A szülők rémálma: hiszti közönség előtt Azokra a rendkívül kínos helyzetekre gondolok, amikor árgus szemellek figyelik minden szülői lépésedet, vajon hogyan reagálsz a rohamra. Egy képzeletbeli pontozótáblán értékelik a teljesítményredet, és attól fogva, hogy a gyereked érzelmeket fejez ki, már csak negatív számot kaphatsz: nyilván nem lehet jó szülő, akinek a gyereke hisztizik, a jó szülő tökéletesen képes konrollálni gyermeke viselkedését. A gyerekeket csak addig szeretjük, amíg láthatatlanok és csöndben vannak. Azaz egyáltalán nem viselkednek gyerekként.
Közönség lehet bárki, aki úgy érzi, jobban ért a neveléshez, mint Te. Előfordul, hogy csak arckifejezésével jelzi, nála már megbuktál mint szülő, de sokan szeretik meg is fogalmazni jótanácsaikat. Bizonyára olyanok is akadnak, akik eyüttérzően figyelnek, de őket valahogy nem vesszük észre. Közönségnek jelentkezhetnek a saját szüleid, akik pusztán segítő szándékból érzékeltetik, hogy miit kellene másképp tenned, vagy, ami még kínosabb, apósod, anyósod érzi úgy, hogy kendőzetlenül elmondja a véleményét. Közönönség lehet egy vadidegen a közértben, az utcán, vagy valaki, akinél különösen fontos lene, hogy jó benyomást tegyél rá. Ám mindekfelett azok számítanak a legkirtikusabb publikumnak, akikkel valójában sorsközösséget kellene alkotnun, akikkel egyazon cipőben botorkálunk: maguk az anyatársak.
Egy amerikai édesanya arról panaszkodott, milyen nehéz feladat nálunk mások szeme láttára szülőknt viselkedni. Jelenleg Magyarországon neveli a kisfiát, de jár haza is, így alkalma nyílt összehasonlítani a két országot. Azt tapasztalta, hogy mi még náluk is gyakrabban bíráljuk egymást, szólunk bele abba, ki hogyan neveli a gyerekét. Sokáig tartott, amíg megszokta a játszótéri jótanácsokat, a rosszalló pillantásokat. Egy másik pár egyenesen így fogalmazott: „Ausztráliában könnyebb gyereket nevelni.” Ők úgy látják, ott jobban elfogadják, ahogy a kicsik természtetüknél fogva viselkednek. Míg itthon arra vágyunk, hogy legyenek csöndben, üljenek szépen és mosolyogjanak kedvesen, ott természtesenek veszik, hogy a gyerekek hangosak, rohangálnak, kíváncsiak. De nem foghatunk rá mindent kis országunk kritikus hozzzáállására, mert a jelenség nemzetközi. Azáltal, hogy gyermeked született, sőt, már azelőtt, mielőtt kiderült, hogy gyermeket vársz, egyben ki is léptél a nyilvánosság elé. A gondosan felépített személyes határaid leomlottak. Ott állsz védtelenül, és mindenki meg van róla győződve, hogy csak úgy endedély nélkül beléphet a személyes teredbe. Mindtha nem tudnák, hogy aknamezőn lépkednek. Egy anyának kérés nélkül tanácsot adni?! Veszélyes terep, ingoványos talaj. Miért?
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Mert alig van anya a földön, akit ne gyötörne a kétely, vajon jól csinálja-e. Nem bízunk eléggé magunkban, ezért vagyunk ennyire sebezhetőek, és ezért is okosodunk, osztjuk a kéretlen tanácsokat, kritizálunk másokat és egymást. Emiatt azután jobb, ha tudod, a vádló tekintetek, a pikírt megjegyzések épp a bizonytalanságról árulkodnak. Aki jól megvan magával, az nem kritizál, inkább elismer, együttérez.
[/quote]
Ugyanez a helyzet a szerepét túljátszó nagyival, anyóssal. A segítő szándék vagy bizonyítási vágy mögött hasonló motiváció húzódik meg. „Nem tudom még lezárni a saját anyaságom, mert nem vagyok biztos benne, hogy jól csináltam. Még mindig bizonygatnom kell.” A szerepében őrlődő, kétségekkel teli anya sajnos gerenrációkon átívelő jelenség. A valódi vagy csak vélt kritika pedig előre beépített gombokat nyomogat. A nyilvánosság előtti hiszti kezeléséhez azonban meg kell tanulnunk saját határainkat kijelölni.
Részlet Pethő Orsolya Hiszti-Minitréning szülőknek című könyvéből.
