Azt bezzeg senki sem veszi észre, hogy hányszor nem kiabálok…

Gyakran kiabálsz a gyerekeddel? Nem vagy egyedül, üdv a klubban! Szinte mindenki járt már ebben a cipőben. Én is. Sok édesanya ült már nálam, könyörgő szemekkel, – mondjam meg, hogyan hagyja abba, hogyan ne ordítson a gyerekével. Áruljam el, mi a trükk, amit azonnal alkalmazni tud. Utálja magát, amiért ezt csinálja, tele van bűntudattal, mégsem megy a változás. Újra és újra azon kapja magát, hogy már megint jobban felemelte a hangját, mint szerette volna és olyasmit mondott, amit soha nem gondolt volna.

Kis túlzással azt mondhatom, hogy akinek nincs gyereke, nem is tudja, milyen igazán mérgesnek lenni. A gyerek tényleg olyan gombokat nyomogat, amit senki más nem ismer, és ember legyen a talpán, aki ellent tud állni a provokációnak.

[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]

… mert „nemkiabálni” nehéz. Kitartást és elkötelezettséget kívánó rögös út vezet odáig, de számtalan példa mutatja, hogy megéri az erőfeszítést.

[/quote]

Nincs varázsszerem, trükköm, sem azonnal oldódó tablettám. Mindenki maga tud végigmenni az úton, de van egy két dolog, amelyekről úgy látom, hogy elengedhetetlen a sikerhez.

Tudatosság

Mint minden változáshoz hasznos, ha tudom, pontosan mi az, amin szeretnék változtatni. Mi a jelenlegi helyzet? Érdemes végiggondolni, mi is zajlik bennem, hogyan jutok el odáig, hogy kiabáljak? Hiszen mintha egy pillanat alatt történne minden, az előbb még nyugodt voltam, most pedig már ordítok – mégis felfedezhető mi az, ami kiváltja bennem ezt az iszonyú dühöt. Hol vannak az én harag-pontjaim? Érdemes a közöset, a mintázatokat felkutatni az egyes helyzetekben. Mindannyiunknak vannak egyéni sajátosságai ezen a téren. Ha szívesen ásol mélyebbre, lehet, hogy találsz gyerekkorodból olyan emlékeket, amelyet segítenek megérteni, miért éppen ezekkel lehet téged felhúzni. Bár tudom, szívesebben felejtenéd el, mégis idézd fel az elmúlt időszak kiabálásait és keresd a közöset bennük.

{adselite}

A kiváltó harag-ponton túl azalatt a töredék másodperc alatt is rengeteg belső történést érhetünk tetten egy kis befelé fordulással. Képek, hangok, belső beszéd, érzések. Nézzünk erre egy példát!

Petra egyik harag-pontja: megrémül, ha nem esznek “eleget” a gyerekei. Egy kis befelé figyeléssel a következő folyamatot figyelte meg:

1. Egyetlen falat visszautasítását képzeletében előre vetíti és megsokszorozza az időben (most már sosem esznek majd),

2. … s már látja is, ahogyan gyermekei éheznek, szenvednek ettől.

3. Felidézi, ő mennyire nem tudja elviselni, amikor éhes, és milyen ideges lesz tőle.

4. Már csak egy lépés, és gyermekeit látja, hogy elviselhetetlenül viselkednek, amit nyilván egyre nehezebben tűr majd.

5. Ő is feszült lesz, nincs kedve velük leülni játszani,

6…. s mint ilyen egyértelmű, hogy a világ legrosszabb anyja címre pályázhat – joggal.

Ennyi minden történik az “Anya, nem kérek többet” – és a kiabálás közti töredékmásodperc alatt. Így lesz Petra számára vészhelyzet egy egyszerű visszautasított ebédből.

Akarat

A döntés egyben attitűd váltás és cselekvés egyben. Kívül és belül is változtatást kíván. Ha szeretnék leszokni a kiabálásról, mégsem teszek semmit érte, akkor valójában még nem döntöttem. A valódi döntés kitartó, akkor is, ha akadályokba ütközik. Sokszor szükségünk van arra, hogy elmenjünk a falig – egy végképp szélsőséges helyzetig – és csak akkor jön el az “ez így tényleg nem mehet tovább” – érzése.

Legyél elfogadó magaddal szemben és számolj le a bűntudattal

Amikor le akarunk szokni a gyerekkel való kiabálásról egy fontos, ma már kevésbé adaptív, ösztönös reakciónkkal hadakozunk. Akaratunk és viselkedés szabályozásunk alá igyekszünk vonni az ösztöneiket. Ez a Fight or Flight (megküzdesz vagy elmenekülsz) reflexszerű válasza, amit nem könnyű egyik napról a másikra elfelejteni. Igen hasznos valódi vészhelyzetekben, például, ha megtámadnak az utcán, de a gyereknevelés terén kevésbé van rá szükségünk. Kemény ellenfél, hiszen az evolúció beleadott apait-anyait. Mindenesetre nagyobb esélyt adsz a változásnak, ha átkeretezed a helyzetet és nem haragszol magadra, a kiabálást nem a saját kizárólagos bűnödnek, hanem valami olyasminek tekinted, aminek bizonyos helyzetekben igenis hasznát veheted. Minden erődet összeszedve megküzdeni a veszéllyel igenis fontos képességünk. A reakció oké, csak a helyzet nem adkvát. A maró bűntudat és magunk szapulása csak bebetonozza a jelenlegi állapotot, míg az elfogadás megnyitja az utat a változás felé.

Legyél türelmes a változásod során

Kérlek ismerj el bármilyen apró lépést, amit már sikerült megtenned. Nem várhatod el, hogy egyik napról a másikra leszokjál a kiabálásról. Már az is elismerést érdemel, hogy a döntést meghoztad. Hogy hajlandó vagy szembenézni a problémával. Hogy bár újra és újra kiabálsz, egy ponton tudatosul benned, mit teszel, és abba tudod hagyni. Mindannyian visszaesők vagyunk, hiszen bármikor előfordulhat, hogy valami miatt különösen feszültek vagyunk és könnyebben kibukik a hangos szó. Az is természetes, hogy vannak napok, amikor könnyebb, és ugyanúgy előfordul, hogy nehezebben megy.

Sosem tanították nekünk

Fikarcnyi mintánk sincs arra nézve, hogyan lehet egy őrült, szédítően gyors és stresszes világban az indulatainkat kezelni. MI magunk az érzelmek elfojtásának időszakában nevelkedtünk, és egyet tanultunk meg nagyon jól, hogyan kell lepréselni a dühünket, hogyan kell bűntudatot érezni miatta, hogy aztán sokszoros erővel robbanjon ki minden, amit addig igyekeztünk visszatartani. Innen indulunk, és próbáljuk megtanítani gyermekeinket valamire, amit magunk sem tudunk. Így aztán éppen elegendő, ha mindig csak egy leckével járunk előrébb.

Ami tehát biztos hogy nem előre vezet:

• Ha valaki mástól várod, hogy csodát tegyen
• Ha bűntudatod van, amikor mégis kiabálsz
• Ha azonnali változást akarsz

Node mit tehetsz a nemkiabálás helyett?

1. Állj! Dobj el mindent! Lélegezz!
Ha már egyszer valóban elhatároztad, hogy megküzdesz a kiabálásoddal, minden helyzetben lesz egy pont amikor felismered, hogy most pontosan az történt, illetve történik, amin változtatni szeretnél. Először valószínű, hogy csak utólag jön a felismerés, de meglátod, egyre hamarabb képes leszel erre, mindaddig, amíg már megelőzésképpen tudsz lépni. Akármi is történt eddig, állj meg! Hagyjál abba mindent! Amit mondasz, amit csinálsz és állj egy kicsit hátrébb, hogy ki tudjál szakadni az időből és az események sodrából. Kezdj el a légzésedre figyelni. Akármit is kiabáltál, tettél, mindent abba lehet hagyni, mint ha egy rossz álomból ébrednél. A légzés segít újra kapcsolatba lépni a valósággal, magaddal. Elképzelhető, hogy egészen el kell távolodnod, vagy a helységet is elhagynod ahhoz, hogy újra a magad ura lehess. Tedd meg, ha erre van szükség.

2. Hozz egy döntést arról, hogy másik utat választasz, mint eddig
Erősítsd meg magad számára, hogy most máshogy szeretnéd csinálni, mint eddig. Ez lehet egy mondat, egy mantra, amelyben meghozod a döntést.

3. Cseréld ki a gondolatodat valami konstruktívra
Mint feljebb olvashattad, tévesen vészhelyzetnek címkézünk bizonyos helyzeteket, amelyek valójában nem is azok. Például ahelyett hogy “ez az átok gyerek csak engem akar bosszantani ezért kiöntötte a tejet” helyett gondolhatod ezt: “minden oké, csak kiöntötte a tejet, majd felmossuk” Az, hogy minek keretezünk, hívunk egy helyzetet, komolyan befolyásolja a reakciónkat is. Keress olyan gondolatot, amely konstruktívabb állapotot idéz elő. “Ő az én gyerekem, akit mindenkinél jobban szeretek” “Én vagyok a felnőtt, nekem kell segíteni” “Az a dolgom, hogy segítsek neki, nem az, hogy másoknak megfeleljek” Petra esetében ez működött: “a gyerekem képes eldönteni, hogy mennyit eszik”

4. Segíts a testednek is megnyugodni
További mély légzéssel, vagy hogy kirázod a kezedből a feszültséget, esetleg egy erős sóhajtással tudod támogatni a testedet, hogy gyorsabban tudja követni, ami a fejedben és a szívedben zajlik. Amikor már biztos vagy benne, hogy nem bántani akarod a kicsit, hanem konstruktív megoldást keresni, mondd el, hogy érzel. Ha megfogalmazzuk érzéseinket óriási feszültségtől szabadulunk meg.

És hol az energiaszinted?

Valójában az egész folyamatnak nem érdemes nekikezdeni mindaddig, amíg alapvető szükségleteink nincsenek kielégítve. Mi, anyák állandó adó-üzemmódban vagyunk, és ha kevés a feltöltődési lehetőségünk, bizony feszültebbek és kiabálósak leszünk. Az édesanyák énideje nem egy megengedhetetlen luxus, hanem alanyi jogon járó, a családi békéhez elengedhetetlen dolog. Ami a rossz hír, hogy nem kapjuk automatikusan, hanem el kell vennünk. Senki nem tudja, hogy szükségünk van rá, és azt sem, hogy pontosan mit szeretnénk. Környezetünket meg kell tanítanunk arra, miért van erre szükség, hogyan tudnak segédkezni benne és milyen előnyökkel jár az ő számukra. A gyerek bármit elvesz, ha lehetősége van rá. Az összes időnket is. Ebben csak mi magunk tudunk határokat kijelölni, ami stabilabb lelkiállapothoz, végső soron pedig kevesebb kiabáláshoz vezet.