Már a legelején szeretném kijelenteni, hogy nem érzem rosszul magam. Nem sajnálom, nem várom mástól sem, hogy sajnáljon. Ez nem egy dráma, nem életem csalódása, nem egy katasztrofális szituáció. Nem vagyok áldozat és rengeteg hibáztam én is, hogy ez legyen a vége.
Inkább nehéz… rohadt nehéz. De koránt sem szenvedősen nehéz. Talán jobb szó rá, hogy kihívás. A mindennapi dolgok már nem általánosak, hanem komoly logisztikát igényelnek. Sokszor vicces, nevetséges vagy siralmas. Mindenből igyekszem a legjobbat kihozni, és nem esem kétségbe… csak néhány pillanatra.
Egyedül nevelem a két Kislányomat lassan két hónapja. A Nagyszülők messze vannak, egy olyan faluban kezdtük el csodás(??) családi életünket, ahol senkit nem ismerünk. A házunk felújítása még csak félúton jár (vagy ott sem), és nagyon kieső helyen vagyunk, konkrétan egy erdő szélén.
Persze nem is olyan rég, pontosabban 4 éve minden nagyon szupernek tűnt. Aztán lassacskán egyre kevésbé volt minden szuper, de én nagyon szerettem volna, hogy az legyen – pedig sok-sok jelet kaptam (vagy kaptunk) folyamatosan, hogy valami nem az igazi. Mégis igyekeztem, és próbáltunk nagyon szép család lenni. És szépek is voltunk, de most már néha azt látom, hogy csak a képeken…
Ez alatt a pár év alatt annyi mindent tanultam, mint soha, sehol és senkitől azelőtt. És a nagy részét a saját káromon. Pedig olvastam cikkeket, beszélgettem tapasztalt „öregekkel”, láttam kívülről másokat, meg tudtam fogalmazni, hogy szerintem mit rontanak el, aztán nekem sikerült ugyan azokba a hibákba beleszaladni.
Összegyűjtöttem néhány alapvető dolgot, ami most lett (nekem) alapvető, sokáig fel sem tűnt, hogy mi hibádzik.
Kép:momtastic.com
1. A kamu az kamu
Lehet szépíteni, finomítani, elhallgatni, átírni, átfogalmazni… Ami nem igaz, az nem igaz. Ami félig igaz, az sem igaz.
Egy darabig mindig találtam kifogást arra, hogy miért is nem gond „egy kismellébeszélés. Igen, ÉN!! Pedig nem én beszéltem mellé… De magam előtt próbáltam mentegetni Őt, hogy ugyan, az nem is volt komoly. Biztos nem akart megbántani, biztos szégyellte magát.
Aztán egy idő után elfogyott a türelmem, és „beleálltam” ezekbe, ami Neki zavaró lett, és akkor jött az, hogy én mindenért cseszegetem.
Szóval nekem egy kicsi hazugság sem fér már bele.
2. Különböző értékrend
Nagyvonalakban ugyan az volt cél. Család, ház, kutya, boldogság… EGYÜTT. Aztán lett egy Baba, ott én egy kicsit (?) kiestem az életből, és „csakanya” lettem. És éppen, ahogy kezdett újra kinyílni a világ, érkezett az újabb Baba (nincs két év a lányok között). Azt hittem, hogy ezt mi tudatosan csináljuk, de most már úgy tűnik, hogy csak részemről volt tudatos. Mikor arról beszéltünk, hogy kemény időszak jön, és lesz néhány nehéz hónap, és nevettünk, azt hittem, ugyan azért nevetünk… De most már azt hiszem, hogy Ő azért nevetett, mert azt hitte viccelek.
És itt kezdett el nagyon-nagyon különbözni a fontossági sorrendünk: nekem voltak a lányok, az otthon, a család, legyen szép a karácsony, és hasonlók. Neki mehetnéke támadt: heti egy délutáni progi fixen, meg a hétvégék, meg ide menni, oda menni, bulizni, sportolni. Persze közben szeretett Ő minket is, csak nekem nagyon szükségem lett volna Rá, a közelségére, a segítségére, a gyengédségére, és valahogy nem sikerült összeegyeztetni a dolgokat.
Nekem nem fért bele, ami Őt tette boldoggá, Ő nem tudta azt nyújtani, ami nekem hiányzott.
3. Mocskos anyagiak
Ez egy egyszerű dolog: már a különböző értékrendből is adódik, hogy itt is voltak különbözőségek. Ő a mának élő, én az előre gondolkodó. Ezt az első perctől tudtam, elfogadtam, így szerettem. Aztán egyszer csak elkezdett zavarni. Egy gyerkőccel is, de két Baba mellett nagyon nehéz egyedül előre gondolkodni. És szépen lassacskán ez is egyre nagyobb szakadékká vált.
4. Ha nincs bocsánat…
Ez egyértelműen az én saram. Talán nem mi voltunk az egyetlenek, akik megbántották egymást. Nem figyeltünk egymásra, éppen nem érdekelt a másik, voltak nehéz időszakok, nehéz szituk, voltunk gonoszok, érdektelenek, néha talán direkt volt, vagy valamikor észre sem vettük… Aztán beszéltünk róla, bocsánatot kertünk. rendben van.
Illetve rendben lenne…, de voltak helyzetek, amiket én nem bírtam megbocsátani. Kevés volt a bocsánat kérés, annyira akartam, hogy lássam, hogy bánja, hogy legyen kicsit jobb, hozzon minden nap virágot, vagy egy hónap múlva is mondja, hogy „annyira sajnálom, hogy akkor megbántottalak”. És az is lehet, hogy ez is kevés lett volna, minden kevés lett volna. Közben pedig azt mondtam, hogy már nem haragszom.
És csak gyűjtögettem ezeket, és mérgeztem vele magunkat.
5. Nem, nem fog megváltozni
Pedig reméltem, hogy meg fog. Majd értem biztosan. Meg a családért majd biztos. Nem jött be. Már az elején tudtam sok mindent, amiről azt gondoltam, hogy majd változik, kinövi, átértékeli… miattunk. Pl. hogy ha már lesz gyereke és terhes párja, akkor, mindig elérhető lesz. De nem így lett, és én haragudtam. Pedig Ő nem árult zsákbamacskát, mindig el-eltűnt egy-egy napra, és még rengeteg ilyen dolga volt, amiről alképzeltem, hogy hogyan szeretném, ha lenne. És így vettem körbe magam illúziókkal.
Rengeteget gondolkodom, keresem az okokat, végig gondolom az egészet azelejétől a végéig. Mindent próbálok megérteni és tanulni belőle. Hogy ha egyszer újra befutna egy férfi az életembe (ami most már életünk, mert vagy 20 évig biztosan nem leszek egyedül), akkor jobban sikerüljenek a dolgok.
Addig pedig itt vagyok a két és fél éves és fél éves lánykákkal, rengeteg párkapcsolati elméleti tudással és olyan kihívásokkal, mint bevásárlás, bútor összecsavarozás, fűnyírás… hogy az olyanokról ne is beszéljünk, hogy lehet gyantázni két kislánnyal, önkéntes karanténban, világjárvány idején.
