Nem a különböző színes kendőkre gondolok, amikből cuki babafejek és lábak lógnak ki, nem is a várandósság kilenc hónapjára. Arra a ritka és érett felnőttekre jellemző képességre, amikor egy kapcsolatban képes vagyok kibírni a másik alkalmi gyengeségét, rossz kedvét, negatív érzéseit, anélkül, hogy kiborulnék.
Szülő-gyerek kapcsolatban
Gondoljuk csak meg, anyaként nem ez az egyik lényegi szerepünk? Nap mint nap képesek vagyunk elhordozni a gyerekeink szélsőséges érzelemkitöréseit, hangulatait, miközben megpróbálunk felnőttként higgadtak maradni. Van, hogy elszakad a cérna, és két éves módjára reagálunk a kétéves hisztijére. De pont ezekből az alkalmakból tudjuk, mennyire nem éri meg: még több harc, még erősebb dac és még nagyobb hiszti következik, míg végül anya az idegösszeomlás szélére, a gyerek meg végkimerülésbe kerül. Közben nekünk masszív bűntudatunk van, gyermekünk pedig enyhén szólva nem kapott jó példát arra, hogyan tartsa kordában az indulatait. Belső biztonsága kiépüléséhez ugyanis az kell, hogy anya akkor is szeresse, akkor is erős maradjon, és akkor is egyben tartsa a világot, mikor ő teljesen szét van csúszva.
A párkapcsolatban
Ugyanezt vonatkoztathatjuk a párkapcsolatunkra is. Bár jó esetben, párunk már nem vágja magát földhöz az utcán, csak mert hidegfront jön, azért tetten érhetjük olykor őt is, magunkat is a „felnőtt hisztin”. Legyen csak rossz passz, nehéz nap, munkahelyi stressz, kialvatlanság, máris nehezebben szabunk határt az indulatoknak. Könnyű ilyenkor csípőből visszavágni, vagy megsértődni. De hosszú távon itt sem éri meg. Mégis mit tehetünk?
1. Stop-tábla: A férjem rossz kedvű, mufurc, szótlan, esetleg bántó megjegyzést tesz. Ha ezen a ponton meg tudok állni, vagyis bármilyen reakció jönne a számra, lelkemre, megálljt tudok neki parancsolni, büszke lehetek magamra. A legkézenfekvőbb, mégis legrosszabb válaszok ilyenkor, hogy megsértődöm, visszavágok, áldozatot játszok, kétségbe esek. A legjobb, amit ezzel szemben tehetek, hogy megállapítom: „rossz napja van”.
{adselite}
2. Én-te határok: Nem rohanok vigasztalni, kioktatni, vidítani, vagy beolvasni neki. Nem kell átvennem a rossz kedvét, sem magamra vonatkoztatni. Ezek nem az én érzéseim és hangulatom, hanem az övé. Neki van dolga velük. Társként viszont teret adhatok a feldolgozásnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy lekeverhet nekem egy pofont, mert a főnöke felbosszantotta. De mondjuk, szívesen meghallgatom, ha van mondanivalója, és nem jövök azzal, hogy nekem sem könnyebb.
3. Hallgatás és feszültség levezetés. Ha megvolt a stoptábla, és kibírtuk, hogy nem adunk ösztönös reakciót, sőt odáig is eljutottunk, hogy elkülönítettük a saját érzéseinket az övétől, jöhet a feldolgozás. Mi nők nehezebben fogadjuk el, de a csendnek megvan a maga helye és jótékony hatása. Ha nem bírjuk kivárni, míg párunk „magában dolgozik”, keressünk magunknak egy jó, feszültség levezető foglalatosságot. Csak azután lehet hatékonyan beszélgetni, hogy mindketten lehiggadtunk.
4. Frusztráció kontra szeretet: A legjobb kapcsolatban is van frusztráció, vannak rosszabb napok, hullámvölgyek. Az viszi mégis tovább a kapcsolatot, ha a szeretet mindig legalább egy fokkal erősebb a keletkező feszültségnél. Ez motivál ugyanis, hogy megoldjam a helyzetet, és ne menekülőre fogjam, elfojtsam magamban, vagy kapásból támadjak. Ez által vagyok képes elfogadni, hogy a másik is lehet rossz passzban, nemcsak én. Ez bíztat arra, hogy szóljak, ha valami nem tetszik, mert meg fogjuk tudni oldani. Mondjuk így valahogy: „Most kicsit megbántottál, pedig nem adtam rá okot. Nyomaszt valami?”
Nemcsak a gyerekeknek, egymásnak is adhatunk példát mi felnőttek. Néha „ki kell bírnunk” a másikat, mert hosszú távon megéri, mert így működünk, mert biztonságot és elfogadást szül, és mert mi magunk is arra vágyunk, hogy olykor egyszerűen csak kibírjanak minket.
