A szülést követően, bizony sokan veszünk egy mély lélegzetet, majd lassan kifújva arra gondolunk, hogy visszakaptuk a testünket. Visszatérhetünk a megszokott szokásainkhoz, elfoglaltságainkhoz, már nem kell gyakran lepihenni, nem kell minden apró görcsre telefont ragadni, az „én testem” kifejezés ismét önmagunkra mutathat. Ám a levegő ismételt beszívása közben rájövünk, hogy még igen messze vagyunk attól, hogy újra rátaláljunk magunkra.
Megváltozott a testünk, melynek egy része a következő évben visszaformálható, egy része azonban nem – stria, heg. A hormonszintünk sem a régi, új szerepünkkel, az anyasággal ismerkedünk, miközben ránk zúdul a család és barátok hada, akik kérdésekkel bombáznak minket – hogy alszik?, hogy eszik?, van tejed? -, a párunk nem győzi kivárni a 6 hetet, hogy újra együtt lehessen velünk… mi pedig egyszerűen nem találjuk magunkat.
{adselite}
Anyák mesélnek arról, hogy nekik mennyi időbe telt az önmagukhoz történő visszatalálás, és ezt hogyan érték el:
Angéla, 27 éves – 1 gyermek édesanyja
„Nekem könnyű szülésem volt, minden a várt szerint alakult. A tejem is már másnap beindult, kicsi Ádi is szépen szopizott. Otthon is szépen alakult minden, aztán pár hétre rá hirtelen belenéztem a tükörbe. Nem csupán elsuhantam mellette, hanem jó alaposan szemügyre vettem magam benne; hátra copfozott haj, semmi smink, lógós póló. Nem tetszett. Hiába voltam hozzávetőleg kipihent, hiába kaptam egy nyugodt, jó alvó babát, még is sikerült elhagynom magam. Ekkor felhívtam a fodrászomat, kértem időpontot, úgy, hogy épp két szopi között legyünk, reggel, hogy ne is legyenek sokan a fodrászatban. Két nap múlva már ott ültem nála, mellettem a fiam aludt a babakocsiban. Vágattam egy rövid, könnyen kezelhető frizurát, majd hazafelé beugrottam a dm-be, és vettem BB-s krémet, meg egy vízálló szempillaspirált. Ez tovább gördített az úton, kis idő múlva csatlakoztam egy baba-mama tornás csoporthoz, itt nálunk a kerületben. Jó volt kimozdulni, jó volt társaságban lenni, mozogni. Így tértem vissza lassan indulva, de annál pörgősebben önmagamhoz.”
Adri, 34 éves – 2 gyermek édesanyja
„Az első gyerekemnél még nagyon fiatal voltam, nem is éreztem át a babázásból fakadó feszültséget. Sok barátom volt, sokszor átjöttek, és a legkevésbé beszélgettünk a pelenkázás rejtelmeiről. Aztán hipp-hopp már iskolás is lett Anna, mikor kiderült, hogy ismét babát várok. Ledöbbentem, mert nem terveztünk még egy gyereket. 32 évesen már egész más volt kihordani egy babát, sokat híztam, a hasam pedig olyan lett, mint a Grand kanyon látképe. A mellemről ne is beszéljünk, mert azon is lettek striák, a csini B-s cickóim helyett a végére kaptam E-s tőgyeket. Erre nincs más jelző, hatalmasak lettek, számomra rendkívül idegenek. Volt tejem úgy ahogy, de annyira ki voltam borulva a melleimre, hogy hamar elapadt. Kisebb fajta depresszióba zuhantam a testem miatt. A férjem nem szólt le, de nem is dicsért és ebből tudtam, hogy nem tetszem neki. Kövér lettem, lógós mellekkel, amihez hozzájött egy nagy adag önbizalom hiány is. Aztán egy anyuka – amolyan fitnesz modell voltam még a 9. hónapban is típus – beszédbe elegyedett velem a védőnőre várva. Kiderült, hogy jó arc, és rávett – magam se tudom hogy -, hogy menjek le vele edzeni. Szörnyen éreztem magam a sok jó csaj és pasi között, de Gabi segített feloldódni, és már egyre jobban tetszett a dolog. Kezdtem odafigyelni a kajára is, és pár hónap alatt látványos eredményt értem el. 85 kilóról, lementem 67-re. A férjem, vagy anyukám vigyázott Gergőre, amíg én a teremben voltam – mindig délelőtt mentem. anyukák, csak ajánlom, nekem úgy visszajött az önbizalmam, hogy már a lógós cicijeim se érdekelnek, vettem tuti kis melltartókat és kész. Én nem csak önmagamhoz tértem vissza, hanem egy új Adrit kreáltam, ami szuperebb, határozottabb és jobban néz ki, mint a régi.”
Bernadett, 37 éves – 2 gyermek édesanyja
„Elég rég próbálkoztunk, már azt gondoltam ki is futok az időből és nem lesz gyerekem. Kisebb fajta csodaként éltük meg a párommal, hogy egyszerre 2 babánk is lesz. Neki túl sok is lehetett, mert a 6. hónapban elhagyott. Szóval egyedül csináltam végig, a barátaim, és a szüleim támogatásával. Az ikrek születése után 2 hónappal azzal állított be hozzám a barátnőm, hogy szerinte szakemberhez kellene fordulnom, mert látszik, hogy valami nem stimmel velem. Mondom persze fáradt vagyok, van két kisbabám, ez természetes. De belül éreztem, hogy valami tényleg nem stimmel. Így visszagondolva nem volt más témám csak a gyerekeim, nem jártam sehová, a kanapé volt a legkedvesebb helyem, ahová bevackoltam, mikor a picik hagyták. Többször előfordult, hogy elaludtam, miközben ők a játszószőnyegeken feküdtek, gyakran fakadtam sírva… stb. Felhívtam egy pszichológust, a találkát nem volt könnyű megszervezni, találni kellett valakit, aki vigyáz rájuk – a szüleim vidéken élnek – le kellett fejnem a tejemet… De megérte, nélküle nem tudom hol tartanék most. Az elején sokat sírtam a találkozásokkor, de a végén mindig megkönnyebbülve jöttem el. Nekem ez segített, emiatt tudok most teljes értékű anyja lenni a 1,5 éves kincseimnek.”
Judit, 33 éves – 1 gyermek édesanyja
„Nekem nagyon nehezen ment az anyaság megélése. Valahogy nem tudtam elkapni ezt a gügyögős fonalat. Mikor olvasgattam a facebook mamás csoportot, amibe beletett az egyik barátnőm, azon kaptam magam, hogy valami gáz van velem. Nem éreztem jól magam az anyaszerepben, amit már a kedvesem is észrevett. Próbáltunk erről beszélgetni, de semmi látszata nem lett. Felhívtam anyukámat, aki kint él Németországban. Közel 2 órát beszéltünk, majd mikor letettem a telefont rájöttem, hogy nem az anyaszereppel van gondom, inkább azzal, hogy be lettem korlátozva, nem lehetek önmagam, és ez indított el bennem egy folyamatot, amitől már nem élveztem az anyaságot sem. Életem párja, akinek innen is szeretném megköszönni a sok segítséget – csókollak Tamásom – szóval ő volt az, aki minden hétvégén autóba pattant velünk és jöttünk-mentünk a városban, mentünk vidékre, vigyázott Lilire, amíg én visszamentem kerámiázni, lementem a parkba futni, hagyta, hogy elmerüljek a habos kádban egy csajos magazinnal. És sikerült, fokozatosan visszatértem, visszajött az energiám és egyre jobban élveztem a lányommal eltöltött időt. Szégyen, nem szégyen, jó volt kiírni magamból ezt.”
Ebből is látszik, hogy mindenkinek mást jelent a „visszatalálni önmagamhoz” feladat, és a megoldási kulcs is esetenként változó. A legfontosabb a felismerés, aztán a tenni akarás, majd a cselekvés. Tedd meg, ma az első lépcsőt!
