Milyen az élet ikrekkel? Mit éreztem, amikor megtudtam, hogy ikreket várok…Hogy bírtam az első heteket, hónapokat…Hogy adtam életet természetes úton ikerbabáimnak.Gyakran találom szemben magam ezekkel a kérdésekkel, melyeket most szeretnék megosztani veletek.
Kislányom és a fiaim születése között majdnem 4 év van. Hogy miért is van ekkora korkülönbség? Mármint a megszokott, gyakorlott 1,5-2 év helyett? Paramama elnevezés nagyon illett volna rám akkoriban. Hatalmas izgalommal vártuk a lányomat, nagy öröm volt, és rengeteg félelem, hogy vajon jól csináljuk-e? Amikor sír, hogy éppen mi baja lehet, fáj valamije, beteg, vagy éhes, vagy jön a foga? Különben is, eleget evett, a súlya megfelelő-e?… Szóval, volt miért izgulni és ebben teljesen elfáradni, úgyhogy mikor kissé nagyobb volt, annyira élveztem a helyzetet, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy nekem elég egy gyermek is.
De aztán a fránya hormonok rám törtek, és minden idegszálukkal azt kiabálták, hogy jöhet a második baba. Nagyon akartuk mind a hárman! Fantasztikusan boldogok voltunk, amikor kiderült, hogy újra kisbabát várok. Gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, amikor akartuk, össze is jött. Lányom már elkezdte az óvodát, alig várta, hogy kistesója legyen és mi is alig vártuk, hogy újra kisbaba legyen a családban, hiszen már olyan könnyű lesz minden. Ismerjük a szitut, mindenre fel vagyunk készülve. Aztán jött a döbbenet, amikor el kezdtem vérezni 7 hetesen, meggyőződésem volt, hogy elment a kisbabám. Persze szombat volt, rohantunk az ügyeletre. Felfektettek az ágyra uhltrahanghoz, ami később jól jött, mert szerintem elájultam volna, ami utána kiderült.
Szóval, a következő volt a helyzet: 2 kisbaba van a pocakomban és egy nagy vérömleny, ami bármikor elindulhat és viheti az egyik babát vagy mindkét babát. Ám az is lehet, hogy felszívódik. Így hagytuk el a kórházat, én leforrázva, a férjem és később a nagyszülők hatalmas üdvrivalgással fogadták a jó hírt, mármint hogy ikreket várok.
{adselite}
Őszintén szólva sok mindent nehéz volt megemészteni. Először is, hogy ketten vannak. Atyaég! Én erre nem vagyok képes! Egy baba is nehéz volt, most meg kettő! Teljes őrlődésben voltam, mindenki örül körülettem, én meg szégyelltem és folyamatos lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem tudok 100%-osan örülni. Hogy lesz? Hova rakjuk őket, hogyan fogok kettőt szoptatni, hogy lesz, mikor egyedül leszek velük, milyen lesz, ha mindketten egyszerre sírnak, hogyan fogom őket megnyugtatni, és csak forogtak és forogtak ezek a gondolatok, és olyan szánalmasnak éreztem magam, milyen anya az ilyen, aki csak aggódik és problémázik, szóval nehéz volt az elején feldolgozni.
De aztán jött az az áldásos 12 hetes ultrahang, és egyszerűen elállt a lélegzetem, mikor két babát láttam odabent! Ez egyszerűen hihetetlen volt, és baromi büszke lettem magamra és a kis drágáimra, akik ilyen ügyesen végigküzdötték velem ezt az időt. Hála Istennek, a vérömleny felszívódott és semmi kárt nem okozott! Férjem és anyukám támogatásával elhittem, hogy képesek leszünk eme nemes feladat elvégzésére.
A további történet, életem egyik sikertörténete, mert bababarát helyen, a Szent István Kórházban születtek meg a 37. hét végére. Hajnal 5-kor jöttek a fájások, elment a magzatvizem még itthon, így gyorsan autóba szálltunk és irány a kórház. Mivel ebben a kórházban támogatják a természetes szülést, így ezzel próbálkoztunk meg elsőre, persze hatalmas odafigyeléssel és szakmai segítséggel, végig mellettem volt a szülésznőm és több orvos is figyelemmel kísérte a születés folyamatát. Aztán 10 óra után megszületett az első fiam, természetes úton, gátmetszés nélkül. Férjem elvágta a köldökzsinórt, majd rám tették a piciny testét, teljesen megbabonázva, elolvadva néztük és simogattuk, miközben próbált szopizni. Aztán 5 perc múlva kicsit meglepődve álltam a tény előtt, hogy újra fájásaim jelentkeztek, mert ezt nekem senki nem mondta, hogy bizony nem egy adag fájásokkal fogom „megúszni” az ikres szülést. Azonnal „megultrahangoztak”, felülről, az orvos egy picit megnyomta a hasamat és 4-5 nyomásra ismét világra jött a második gyönyörűség.
Azóta már 8 évesek, hála égnek minden rendbe van velük! De nagyon nehéz volt az eleje, 13 hónapos korukig a férjemmel nem aludtunk egyhuzamba 3 órát. Mivel nem tudtam egyszerre szoptatni őket, ezért külön-külön kellett, így 2 óránkét etettem. Volt, hogy ájulásig fáradtam el. Bizony volt olyan nem kevésszer, hogy egyszerre sírtak vagy hárman egyszerre, vagy velem együtt négyen. Sok nehézségen és rengeteg örömön vagyunk túl! Minden szépségével és tényleg hatalmas hálával tartozom a sorsnak, hogy három egészséges gyermekem van, de őszintén szólva, nem szívesen csinálnám végig még egyszer!
Olyan divat manapság azt mondani, hogy ikreket szeretnék. Ha engem kérdeznek, mindig elmondom, hogy nekem milyen is volt, minden szépségével és nehézségével együtt, bár lehet, hogy én voltam kevés hozzá!
