Március elején beírattuk a gyereket az iskolába. Megcsináltuk az összes készségfelmérőt, ott voltunk a nyílt napokon, elmentünk az összes előkészítőre, körzetesek voltunk, az ember tapasztalatlan, naiv lánya azt gondolja, hogy ezekkel a feltételekkel nagyon nem lehet elcsúszni, ennél jobban már csak úgy tudod bebiztosítani magad, ha beköltözöl az iskolába. Hát, ma megtanultam, hogy nem így van.
{adselite}
Március elején elmentünk a felvételire, március végén betelefonáltunk, közölték, hogy a gyerek a természetbarát osztályba fog járni, április elején menjünk el beiratkozni. Így is lett, elmentünk, beírattuk…. anya hátradőlt, gondolta, na, szeptemberig rendben vagyunk. Gondolom nem lesz nagy meglepetés, hogy bizony nem így lett.
Reggel betelefonáltam, hogy a többi gyerek megkapta a beíratásról szóló értesítést, nálunk valami nem stimmel, mert nem kaptunk semmit. És itt kezdtek el érdekesen alakulni a dolgok: a gyereket ugyanis mégsem vették fel, illetve igen, de aztán egész egyszerűen (és erre nincs jobb szó) meggondolták magukat. Ugyanis a 93 körzetis helyre kb.127 körzetis gyerek jut. És még ezzel sem lenne semmi bajom, fel tudom fogni, hogy végesek a helyek minden iskolában, de felháborítónak tartom, hogy:
1. Mikor nekem szóltak, hogy felvették a gyereket, akkor ezt már tudták, hiszen két héttel azelőtt lezajlott a beiratkozás, tehát tiszában voltak vele, hogy nem lesz annyi helyük.
2. Akkor miért értesítettek?
3. Mi alapján döntötték el utólag, hogy ki marad és kit irányítanak át másik suliba? Hiszen mindenki körzetes…
4. Miért nem sikerült különbséget tenni az ideiglenes és az állandó lakcím között? Ugyanis az állandóra küldték az értesítést, miután aláírtam egy nyilatkozatot, hogy életvitelszerűen nem ott élek, plusz két példányban lefénymásolták a lakcímkártyámat a jó tartózkodási hellyel és lefűzték a jelentkezéssel együtt.
5. Ezek után, (mint kiderült, vissza is ment az értesítés, hiszen nem vette át senki) hogy-hogy nem sikerült a megadott két telefonszámon és két email címen elérni minket, hogy esetleg közöljék velünk.
6. Vajon ha most nem csörgök be, augusztusban az évnyitón közölték volna-e, hogy rossz helyen vagyunk?
7. Ez most már ugyan tárgytalan, de hogy a fenébe lehet elindítani 3 osztályt úgy, hogy összesen kettő, azaz kettő darab osztályfőnök néni van és a harmadik pozícióra még a hirdetés sincs feladva?
8. Két héttel ezelőtt, mikor átirányítottak a másik suliba, miért nem sikerült elküldeni az elérhetőségünket is, mert az új iskolában mondták, hogy két hete hívogatják a régit, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot, hiszen be kell iratkoznunk, és minden alkalommal megígérik, hogy elküldik emailben – de persze nem sikerült.
9. Miért kellett 20 percet várnom a telefonban, hogy megtalálják a gyerek papírjait? Mert annyit töltöttem el várakozva, hogy megtalálják a lakcímkártyát és leellenőrizzék, hogy elszúrták.
10. Hogy jön ahhoz az arrongás, flegma iskolatitkár (mármint ez nem általánosítás, konkrétan erről beszélek), hogy ahelyett, hogy elnézést kérne, bunkó módon még ő kezdjen el számonkérni? Hogy az – „Akkor miért mondták, hogy felvették?” – kérdésre hogy tudta azt válaszolni, hogy: „- Ja, az, hogy azt mondtuk, hogy felvettük, nem azt jelenti, hogy felvételt nyert a gyerek! Mi van?? Akkor mit jelent? (Nos, azt gondolom amúgy erről a flegmaságról leszokik majd, mert én úgy üvöltöttem … ) És még azzal is megpróbálkozott, hogy meggyőzzön róla, hogy nem is vagyunk körzetesek, csak akkor hagyta abba, mikor tisztelettel jeleztem, hogy a lépcsőházunkból 2 gyereket felvettek, mint körzetest, csókolom, hogy van ez akkor? A 3. emeletig körzetes a ház, felette nem?
11. Az „És akkor most mi a teendő?” kérdésre a hölgy közölte, hogy ha akarok bemehetek és kérhetek külön engedélyt, hogy 32.- ként (!!) felvegyék az osztályba, mert ugye ők már nem tudnak kirakni senkit, hiszen őket már felvették….. de a fenébe is: az ENYÉMET IS!! És továbbra is választ várok a kérdésemre: mi alapján szelektáltatok??? Hiszen a gyerek magas százalékú iskolaérettségi bizonyítvánnyal érkezett, plusz körzetis is, az biztos, hogy nem lehet ok.
Igen, tudom, most nagyon hisztisnek tűnök. Pedig nem. Nem a másik iskolával van bajom, hanem azzal, hogy mivel az ovis csoportból csak 4-en mennek suliba, így az a négy egyáltalán nem vágyott, eleve nem akartak iskolásak lenni, ott akartak maradni a többiekkel. Elkezdtem egy marketing dumát egy hónapja, hogy jajmilyeenjóóóó lesz, természetbarát osztály, te ezt szereted, mentek majd állatkertbe, kirándulni, eljutottunk addig, hogy már alig várta, hogy mehessen… és akkor mondjuk meg neki, hogy buktad anyám.
Hát sírt, persze, hogy sírt és elment a kedve az egésztől. Gratulálok, első iskola, hogy sikerült a gyerek kedvét elvenni, mielőtt még betette volna a lábát a falakon belülre. Mert ha ezt 1 hónappal ezelőtt tudom, akkor arra állok rá, azt is szerette volna, vagyok olyan ügyes és vagyunk olyan viszonyban, hogy azt is megszerettetem vele, de így már sokkal nehezebb. Én megértem, hogy az iskolarendszerünk most rengeteg sebből vérzik, szolidáris vagyok a tanárokkal, szorítok, hogy sikerüljön változásokat elérni, tudom, hogy túlterheltek, hogy az iskolák nehéz helyzetben vannak, de akkor sem várod ezt egy iskolától – egy átlagostól sem, nem hogy egy „jó” sulitól. Mert az az iskola, ahol a szülő ennyire nem számít, az nem jó iskola. Az kevés, hogy állítólag gyerekközpontú szemlélettel oktatnak, ha én, a szülő nem érzem azt, hogy kommunikálnak velem, és fontosnak tartják, hogy nyugodtan hagyjam ott a gyerekemet, akkor az nem jó iskola. Mert nincs „csak” a gyerek, mi együtt vagyunk, ő, az apja, meg én, és az egész csak akkor működik, ha a lánc minden eleme olajozott. Úgy éreztem, át vagyok verve, csalódott vagyok, frusztrált vagyok és elegem van.
És itt felhívtam az uramat. És ismét kiderült, hogy ő az igazi. Megbeszélte a gyerekkel, hogy informatika vagy művészeti legyen, bement helyettem az új suliba, mert én nem tudtam volna hiszti és könnyek nélkül abszolválni, megismerkedett a végtelenül kedves és szimpatikus igazgatónővel, az informatikus tanárnénivel, aki egyben ofő is lesz, mert a gyerek az informatikát választotta, mert akkor azt csinálhatja, mint apa. Beíratta, elintézte, higgadtan, nyugodtan, ésszel és kijött egy csomó pozitív tapasztalattal. És felhívott és megnyugtatott engem is. Nem hiszek benne, de ez most tényleg a sors, ennek így kellett lennie.
És a gyerek azt mondta hazafelé:
– Én örülök az számítógéposztálynak is. Mert akkor olyan lehetek, mint apa. És szerintem apa a legjobb.
Igen. Apa a legjobb. A régi iskola meg menjen a fenébe. Kétszer.
