Egy tartalmas, levegőn töltött program után haza felé tartottam fáradó lányaimmal, és épp azon tűnődtem, vajon haza tudunk-e trolizni még azelőtt, hogy kiborulnának a fáradtságtól, amikor elém került egy anyuka, aki ordító és kapálózó óvódás korú kisfiát próbálta valahogy elvonszolni a troli megállóig.
Kiskamasz lány nagytesó és egy nagymama kísérte őket, akik láthatóan jobbnak vélték nem közbe avatkozni, bár a nagymama nagyon finoman időnként megpróbált segíteni, úgy tűnt, mindhiába. A megállóba érve az anya próbálta elengedni a kisfiát, aki erre rendre össze akart rogyni a koszos, hideg földön. Amikor az anyja újra megfogta, hogy felemelje, teli tüdőből ordította, hogy „engeeedj eeeeel”. Az anya újra és újra felemelte, és erélyesen ismételgette: „hagyd abba” meg „állj meg a lábadon”, és láthatóan pattanásig feszült ebben a harcban. Mióta első gyermekemmel átéltem egy nem kispályás dackorszakot, minden kétségbe esett anyukát igyekszem az együttérzésemről biztosítani, és arról, pontosan tudom, mit él át, mert mi is átestünk hasonló helyzeteken. Lefordítva, azt az üzenetet próbálom átadni, hogy: „Ne izgulj, nem vagy egyedül és nem te rontottad el! Ezen (majdnem) mindannyian túlesünk!” Ez esetben azonban túl nagy volt a ramazuri ahhoz, hogy bármiféle közlést sikerüljön átadnom.
De most térjünk ki arra a zárójeles „majdnem”-re. Vannak nálunk szerencsésebbek, vagy talán ügyesebbek, vagy talán csak feledékenyebbek, akik állítják, hogy ilyet az ő gyerekük, unokájuk soha, és nem is értik, hogy lehet ezt engedni, vagy hogyan lehet idáig eljutni. Még ezzel sem volna bajom, hisz miért ne fordulhatna elő, hogy mások kevesebbel is megúszták a nehéz időszakot, ami viszont ezután a buszmegállóban történt, nagyon felbosszantott. Többnyire nyugdíjas korú idős hölgyek és urak valóságos koszorúja alakult ki a szereplők körül és hangosan méltatták egymás közt a dolgot. „Ilyen hisztériát rendezni! Ez abnormális! Erőszakos, akárcsak az anyja!” És ehhez hasonló megjegyzések záporoztak a kimerült, gyakorlatilag gépi üzemmódra kapcsolt anyukára. Mikor az egyik idősebb hölgy úgy tett megjegyzést, hogy közben rám nézett, és várta a helyeslésemet, kifakadtam: „Könnyű ítélkezni mások felett, főleg ilyen kiszolgáltatott helyzetben! Minden kisgyerekkel előfordul, hogy kiborul!” Az idős hölgy nem hagyta annyiban: „Nekem két gyerekem és öt unokám van, de ilyen hiszti a mi családunkba nem történt!” „Vagy nem tud róla! Vagy elfelejtette!” – vágtam vissza. „Na neeem, ilyen nálunk nem volt!” – erősködött. „Akkor maga a szerencsés kivételek egyike!” – mondtam én is a magamét. Ezen a ponton a férje tovább vonszolta az idős hölgyet. Ezalatt a szerencsétlen helyzetben lévő anyuka is felszállt valahogy a buszra, ahol a hiszti be is fejeződött.
{adselite}
Haza felé azon tűnődtem, hogy nem csak intoleránsak és rosszindulatúak az ilyen emberek, de elhamarkodottan is ítélnek! Együtt tudtam érezni azzal az édesanyával, akinek ugyan a nagykönyv szerint nem vonszolni kellett volna a kisfiút, sem olyan erélyesen rászólni, hanem suttogva-ölelve nyugtatgatni, (ha ugyan hagyta volna), vagy leleményesen elterülni a földön a gyerek mellett (ha nem lett volna nulla fok és mocsok az utcán). Mind tudjuk elméletben, mit kéne tenni. De benne lenni egy helyzetben egészen más. És honnan tudhatjuk, hogy mi áll egy gyerek borulékonyságának, egy anya tehetetlenségének vagy türelmetlenségének a hátterében?! Honnan tudjuk, hogy az anya nem egy válás közepén van-e, vagy hogy a kisfiú nem autista vagy más zavarban szenvedő kisgyerek-e?! És ha még nincsenek is ilyen súlyos okok a háttérben, miért akarunk bele rúgni abba, aki amúgy is a földön fekszik?!
Az ítélkezés, különösen a negatív és elhamarkodott ítélet sajnos túl gyakori, mindannyian hajlunk rá néha. Szeretjük az embereket kategorizálni, magunkat elkülöníteni, másoktól jobbnak gondolni. Jó ha tudjuk azonban, hogy ez gyakran éppen a saját, belső bizonytalanságunkból fakad, így próbáljuk magunkat igazolni. Gyakran pont azt látjuk mások legszembetűnőbb hibájának, ami nekünk is gyenge pontunk. Aki magával jóban van, az nem méricskél fennhéjázón másokat, különösen nem a nála gyengébbet, vagy átmeneti nehézségben lévő embert, hanem képes másokkal együtt érezni, még akkor is, ha nem volt hasonló helyzetben. Elég magunkat a másik helyébe képzelni, és megkérdezni: ebben a helyzetben mire volna szükségünk, mi esne jól, mi segítene rajtam? Ezt nem lehet eleget gyakorolni. Mint ahogy annak a tudatosítását sem, hogy nem tudhatom, miben van a másik, hogy mi a valós helyzete, hogy mi áll a pillanatnyi viselkedése mögött.
Mi anyukák különösen ki vagyunk téve a fáradtságnak, elnyűttségnek, hiszen állandó készenlétben vagyunk. Mindemellett mások ítélkezésének még inkább, hiszen kisgyermekünk még nem képes a felnőtt normák követésére, különösen nem az utcán, a boltban vagy a buszon. Teljesen normális, hogy egy kisded még nem tudja kontrollálni minden helyzetben az érzéseit, hogy könnyen elfárad, és hogy éretlenül viselkedik. Ha most nem tanuljuk meg, hogy ne ítélkezzünk, hogy legyünk egymással megértőek, együttérzőek, segítőkészek, akkor mikor?
