Eddig nem volt még alkalmam pontosan lekövetni idegen anya-gyerek páros közterületi katasztrófáját. Ha az ember ott van a helyszínen, akkor igyekszik meghúzódni, nem bámulni, de legalábbis nem nyomasztani az anyukát azzal, hogy a katasztrófaturizmus résztvevőjévé válik.
Megmondom őszintén most kukkoltam. Egy frissítő nyári szörp mellett objektíven, és büntetlenül végignéztem mások kínlódását az ablakomból.
3-4 éves kislány sírdogál a járda szélén. Egyre hangosabb. Hamar rájövök, hogy a fagyi a konfliktus forrása. Hirtelen megáll az úttest közepén, és tolja, ami a csövön kifér. Anya türelmesen terelgetni próbálja, de látom, hogy megilletődik. A kislány lába viszont már gyökeret eresztett. Nincs mit tenni, anya felveszi a kapálózó lányát, és a futóbicajt, majd átviszi az úttest másik oldalára a rakományt. A játszótérre. Innen már én is remekül látom, hallom őket.
Az anya próbálja megbeszélni a kislánnyal a dolgokat. Ahogy illik lehajol hozzá, pöpec szemkontakt, magyaráz, próbálja megsimogatni. De valami nem működik. Ez az egyébként bájosnak tűnő kislány egy pillanat alatt válik sikoltozó rémálommá. Látszik rajta, hogy csak zuhan, és zuhan bele ennek a megváltozott negatív tudatállapotnak a legmélyebb bugyrába. Innen már nincs visszaút. Anya is tudja. Leül egy padra. Kezd az én gyomrom is összeszorulni.
{adselite}
A kislány elindul. Nem tudni mit akar, de hátra sem néz. Csetlik-botlik. Zokog. Jó messze kerül anyától. Anyán viszont látszik, hogy nem kezdő. Kivár. Rezzenéstelen, de én óriási feszültséget sejtek benne. 2 ujjának mozdításával lebontaná az egész lakótelepet. Kisgyerekes Darth Vader. Ebben a pillanatban őszintén remélem, hogy az erő végig vele lesz. Ezt már végig kell csinálni. A gyerek már percek óta üvölt. Anya nézi őt. A kislány pedig az anyját. A vadnyugat a játszótérre költözött. Ha valami megingást érzékel a kicsi, rögtön még drámaibbra kapcsol, még magasabb falakat emel.
Egyszer csak mégis feladja. Odariszálja magát anyához. Anya elképesztő merészségre adja a fejét. Letörölné a kislány arcáról a szétkent taknyot. Korainak bizonyul a tette. Újra hadat üzen a kishölgy. Egész testét dühösen megfeszíti, kapálózik, sír, majd váratlanul ráüt az anyja karjára. Teljesen tudatosan teszi. Anya megfogja a kezét. Valamit mond neki, ami úgy látom újra olaj a tűzre. Nem hibáztatom, biztos vagyok benne, hogy neki is betelt a pohár.
Megállíthatatlanul sodródnak a tragikus végkifejlet felé. Öntöm magamnak a következő pohár szörpöt. Még nincs vége. Borzalmas őket nézni, de mégse tudok kiszállni a játékból. Legszívesebben hoznék egy horrorfilmes kispárnát. Ha már sok amit látok, csak egyszerűen elbújnék mögé.
A kislánynak most eszébe jut a futóbicaj. El akarja venni. Gondolom szívesen elgurulna a naplementébe a gonosz anyja elől. Anya nem adja oda neki. A kislány erre dühösen sírva belerúg a bicajába. Majd újra meg akarja szerezni. Anya kitart, nem adja oda, de ennek viszonylagos közelharc az eredménye. Az anyán látszik az a tehetetlenséggel vegyes értetlenség, amit magamban is annyira gyűlölök. Leblokkolok tőle. Anya most már felemeli a hangját, és kitör belőle minden mondanivaló. Ügyesen, és jó hangosan érvel, de kislány még nem jött ki tótágasból. Neki már nincsenek szavak, nincs ölelés, nincs semmi, ami képes a kivezető út felé terelni. Újra elrohan a távoli taktikai bázisra, onnan visít. Micsoda hatalmas fájdalom lehet ez a pici lelkének. Se fagyi, se bicaj, se jófej anya. Feldolgozhatatlan számára.
Kezdődik elölről a tánc. Nézik egymást. A kislány közelebb jön, majd újra távolabb. Néha maxon sír, néha hüppög. Mikor mit lát célravezetőnek. Végül mintha a kimerülne. Nem sír. Felmászik a faházba, majd háttal az anyjának leül. Hosszasan matat egy ággal. Nem mozdulnak jó darabig. Várják mit lép a másik. Anya mintha a könnyeivel küzdene. Most már lehet. A csata talán lecsengett, jelenleg a romokon sétál.
A kislány lecsúszik a csúszdán. Még kicsit húzza az időt, de végül odamegy az anyjához, egész közel. Anya még nem képes mozdulni, visszautasító a testtartása. De pár pillanat múlva megmozdul a karja, esetlenül megöleli a kislányt. Erre ő még jobban odahúzódik. Ezen a ponton már teljes az odaadás. Szorosan ölelik egymást. Nagyon sokáig. Felállnak. Újra minden a helyén. Egy igazi királynő, és egy tündérkirálylány. Kedélyesen, de szó nélkül indulnak tovább… The End.
Hogy azért ne maradjon teljesen befejezetlen a mese, elárulom, hogy nem a fagyizó felé indultak, és bizony a futóbicaj is elkobozva maradt. Közben ráértem megfigyelni a járókelők arcát is. Néhányan a legkellemetlenebb pillanatokban kerültek elő. Sokan megvetően, hitetlenkedve haladtak el mellettük. Csak a jéghegy csúcsát látták. Miért nem megy oda az ordító gyerekéhez egy anya? Miért nem vigasztalja meg? Ennyire nem törődik vele? Milyen világ az, ahol a gyerek kezet emel az anyjára? Milyen neveletlen gyerek az, amelyik a tiltás ellenére erőszakkal el akarja venni a futóbicajt? Némelyik biztosan azt is gondolta, hogy jól el kéne verni a kislányt. A jóindulatúak pedig minimum viselkedészavart, vagy családon belüli problémákat gyanítanak a háttérben. Nem tudom megmondani, hol voltak a hibák a történésekben. Nem is célom megfejteni. Egyszerűen csak az számít, hogy nem vagyunk egyedül. Más anyának is vannak nehéz percei, amiből néha megtépázottan kerül ki. Ez is rendben van.
Lélekben küldök most egy hatalmas vattacukros ölelést mindazon anyáknak, akik rendszeresen próbálgatják egymás cipőjét! Előbb-utóbb higgyétek el, mindenki fel fogja venni ezt az ormótlan, kopott és nehéz bakancsot is. 🙂
