Bakker, le fogja tépni a fejét! Bekapja a haját, beletekeredik a láncba, átfordul és letépi a fejét! Most meg felállt! Mi a búbánatos lófüléért állt fel? Megcsúszik, leesik, beüti és amikor felül, még hátulról is fejbenyomja … és letépi a fejét. Ja, semmi extra, csak játszóterezik a gyerek, ergo folyamatos életveszélyben van.
{adselite}
Minden nap, amikor nem esik az eső, délután megindul a körtelefon a szülőkkel: – Ti jöttök játszira? És általában össze is jön 3-4 anyuka, apuka, a hozzá tartozó kiskorú gyermekkel ( a köménymag ) és öt óra körül áttelepülünk az ovi meletti játszótérre, hogy kalákában aggódhassunk a kölykökért. Szeretem ezeket a délutánokat, jó társaság verődött össze, sokat röhögünk, beszélgetünk és ez elég határozott előrelépés a kezdeti időkhöz képest, amikor még annyira antiszociális voltam, hogy képes voltam mondvacsinált indokkal elmenni gyerekestül egy másik játszótérre, ha valaki beszélgetni akart velem. Persze ők nem „idegenek”, 3 éve gyűrjük együtt az ovit és nagyon fog ám hiányozni, ha szeptemberben véget ér. Szóval, a lényeg az, hogy óriási kő esett le a szívemről, mikor rájöttem, hogy a többiek is becsukott szemmel állnak a játszin, mert amit ezek a csirkefogók művelnek, azt nem lehet infarktus nélkül kibírni.
Egy kicsit sem zavar meg az aggódásban, hogy én ugyan ezt csináltam gyerekként; a maxig löktem a hintát, hogy át tudjak fordulni (soha nem jött össze), felálltam rajta, lefeküdtem, fejjel lefelé lógtam, vagy csak meghajtottam és kiugrottam belőle, amilyen messze csak tudtam. lehet, hogy ezért ősz az anyám? Ja nem, neki még nem kellett ott lennie, a világ végi kis faluban egyedül játszótereztünk, nem voltak körülöttünk körmöket rágó anyukák, akik leparancsoltak minden izgi helyről…. és túléltük. De ez most nem számít, mert ez most Ő és ha bármi baja lesz, abba belehalok – tehát nem izgat, milyen jól szórakozol, húzzál onnan lefelé, de azonnal! Istenem, de utáltam volna magam 30 évvel ezelőtt.
Amúgy meg eszméletlenül ügyes ám és most ez az én vérem, ami mindenhová felhajtja, legyen az mászóka, korlát, kerítés, háztető, mamutfenyő, Himalája… csak fent legyen, minél magasabban és széttárt karokkal nézhessen le a világra… – Te meg mit keresel a kisház tetején, nem szabad felmászni, gyere le onnan azonnal! Ott a mászóka!
Nekünk nem volt csili-vili famászóka, csak a fém „rakéta”, beton alappal, mindig a tetején lógtunk, beakasztott térdekkel, mint megannyi denevér… vagy valami fán ültünk – nagy, színes madarakként -, könyvekkel, kártyával felszerelve, ott szívtam el életem első, anyámtól lopott szofiját, amitől azonnal elszédültem, leestem és jól bevertem a fejem… jaj, de röhögtünk, mikor abbahagytam a sírást … (nem Anyu, ez amúgy nem igaz, nem én voltam, hanem Zsolti!!!) – Rozi, ne fejjel lefelé lógj már arról a korlátról, leesel és bevered a fejed!
Most meg már a forgón van…. hogy én ezt hogy szerettem! Meghajtottuk, négyen-öten, beleugráltunk menet közben, ami vagy sikerült, vagy nem, mindegy is, hiszen vagy belül, vagy a betonon szétszóródva röhögtünk nagyokat… – Rozi! Ne lógasd le a fejed a forgóról, bekapja a hajad és odaszorul! – Valaki eltávolítaná a neurotikus anyukát a játszótérről?
