Kicsi gyerekként imádtam a karácsonyt. Nővéremmel keresgéltük az ajándékokat, ámulattal szemléltem a hatalmas fát, ami egészen a mennyezetig ért, és beragyogta a nappalit csodálatos fényeivel és színes díszeivel. A sok ajándék a fa alatt, a keresgélés, hogy melyik az enyém mindig nagy izgalommal töltött el. Aztán hatalmas törés a családomban, és széthullott minden.
{adselite}
Egyedül laktam anyámmal, a családom többi része elhúzódott tőlünk. Eltűnt az ünnep varázsa, helyette jöttek a nehéz körülmények. Emlékszem, mikor hazaérve a konyhapolcon megpillantottam egy kis kerámia velencei maszkot. Nem mentem el mellette szó nélkül; “Milyen szép, anya, honnan van?” – “A fenébe kutakodsz! Ez lett volna a karácsonyi ajándékod!” 10 éves lehettem, és mélységesen szégyelltem magamat, amiért ráleltem. Tudtam, hogy alig van pénzünk, az 1 szobás albérlet sem volt épp a legkényelmesebb, tudtam, hogy anyám sokat dolgozik, és én elrontottam a meglepetést.
Minden évben állítottunk fát, bár mélyebb nyomokat hagyott bennem az, ahogy ketten próbáljuk hazavonszolni a hidegben, átfagyott kezekkel. Aztán a befaragás is mindig káromkodásba csapott át, és időnként el-el tört egy dísz is. A csúcsdísz felhelyezésénél mindig meg kellett hallgatnom, hogy ez az, amit ők régen együtt vettek, és mindig apám tette a helyére… ettől pedig folyton elszomorodtam, hiányzott.
Az egész karácsony erőltetettnek tűnt, amolyan kötelező rossznak. Úgy éreztem, minden ajtó mögött boldogság és béke van, csak nálunk ül az arcokra kényszeredett mosoly, és titkon mindketten vártuk ennek az egésznek a végét.
Mikor külön költöztem, csak annyiban érdekelt a karácsony, hogy tudtam, 3 napig semmi se lesz nyitva, a sarki éjjel-nappalin kívül. Aztán lett férjem, és lett két gyermekem.
Nem tudok tradicionális ünnepi ételeket főzni – nem is szeretem őket. Próbálkoztam velük, de mindig kudarc lett a vége, ráadásul egész nap a konyhában punnyadtam. Szeretném azt érezni, mint a körülöttem élők, hogy juhé jön a karácsony. De nem megy. Amúgy már egész megszoktam, hogy nem túlzottan mozgat meg, de a gyerekeimnek szeretném megadni azt, ami nekem jutott 6 éves koromig. Látni akarom a szemükben a csillogást, amikor a feldíszített fán először kapcsoljuk be a fényeket, a felhőtlen örömet, amit a csomagolópapír széttépése jelent, a nyugalmat, amit a szüleik árasztanak. Ez lesz a 4. karácsony, hogy gyerek van a háznál. Szeretném most már tényleg én is igazán átérezni ezt az ünnepet, ami igazán róluk szól, arról, ahogy a kicsi próbálja leszedni a gömbdíszeket a fáról, miközben a nagy sutyiban kieszi a szaloncukrot a mellé tett kosárkából. Azt mondják ez egy varázslatos ünnep, csodákkal teli. Remélem idén velem is megtörténik a csoda, de ezért tenni is fogok.
Eldöntöttem; Belekezdek egy újfajta karácsonyi menübe – rántott sajt, kukoricás rizzsel, uborka salátával, valami egyszerű sült hús, sajtos pogácsa – kb. ez az egy, amit képes vagyok megsütni. Megpróbálom elengedni a magam felé támasztott elvárásaimat. Nem erőltetem az ünneplőt, nem akarok kötött programokat, nem vállalom túl magam, türelmes leszek a gyerekekkel a fa díszítésénél, teljesen rájuk bízom a csili-vili díszek elhelyezését is. Elengedem a rend megtartását, és nem leszek önvállalt felszolgáló sem.
A férjem mindig mindenben támogat, soha egy szóval se mondta, hogy nem volt finom a sütőben mákos palacsintává átalakult bejglim, vagy épp az extra savanyúvá változott székelykáposztám. Nem hozta fel, mikor a fán kívül sehol se volt karácsonyi hangulat a lakásban, és nem zavarta az se, mikor 25-én este elsírtam magam, mondván rühellem ezt az ünnepet, és sose leszek képes széppé tenni a gyerekeinknek. Élvezte, hogy együtt vagyunk és neki ennyi elég volt. Én is ezt szeretném; élvezni mindenféle magam támasztotta nyomás nélkül. Ücsörögni a kanapén, forralt bort szürcsölve, nézni, ahogy a kölkök játszanak és időnként igazságot tenni köztük a “De ez az én ajándékom, add vissza!” felkiáltásokkor.
Köszönöm, hogy elolvastad, csak remélem, hogy más is elvesztette egyszer az ünnep értékét, de sikerült újra megtalálnia. Ez reménnyel töltene el engem, aki mindig kicsit sz*r anyának érzi magát, hogy nem képes 5 fogásos menüt rittyenteni szentestére és nem tudja őszintén ünneplőbe öltöztetni a szívét.
