Elfelejtettem a fogtündért… Mert állandó rohanásban vagyok, mostanában jó sok minden összejött, minden napra van valami, amiért futni kell, mire hazaérek, azt sem tudom, melyik bolygón vagyok. És akkor még a heti három iskolaelőkészítő, nyílt nap, fene tudja…. elfelejtettem, na. Betettük a párnája alá, ahogy eddig mindig, az idióta fogtündér meg nem jött.
{adselite}
Persze, ez is csak kifogás, vagyis inkább tünet. Semmi baj nincs a fogtündérrel, sőt, kifejezetten jó fej tündérünk van, még azt is leleveleztük a párna alá dugott kis üzenetekkel, hogy nem viszi el a fogacskákat, mert Rozi gyűjti őket, viszont hoz érte pénzt. Kifejezetten jó üzletnek tartom…
Igazából az iskolakezdéstől kapok agyvérzést.
Én bevallom: utálom az egészet. Nem csak a gyakorlati részét, bár az is szívás: Melyik iskola? Melyik tagozat? Angol? Vagy művészeti? Sport? Egyáltalán: Kell a tagozat? Heti négy nap állandó délutáni elfoglaltság? Hagyományos iskola vagy alternatív? Mit válasszak: iskolát vagy módszertant? Sikerorientáltat vagy a gyerek személyiségének megfelelőt? (bár, hál istennek, ez a kettő nálunk pont nem zárja kis egymást). Nagyon csúnyán rápörögtem a kérdésre: menjünk rá a Harvardra egy erős általánosban, ahol kihajtom a gyerekből, amit tud, de könnyebben bejuthat egy jó középiskolába és egyenes az út a NASA-hoz… vagy hagyjam békén és ne terheljem a hülye teljesítmény-kényszeremmel, ne töltsem meg a napját feladatokkal, játsszon, bohóckodjon, legyen gyerek. 7 éves lesz, könyörgöm. Nem lesz atomfizikus. Nem beszél majd 8 évesen anyanyelvi szinten angolul. Na, bumm. Viszont mi van, ha lemarad? Ha nem veszik fel a JÓ gimibe? Ha nem lesz egyetemi tanár Cambridge-ben, pedig képes rá, de nem beszél 8 éves kora óta anyanyelvi szinten angolul? És egyébként most is heti hat, saját maga által választott külön foglalkozása van, mindent bír, amit szeret. Mi van, ha azért, mert én nem érzem magam elég érettnek az iskolához, később ő kerül hátrányba? Mert én nem vagyok felkészülve, azért ezzel legyünk tisztában, ő „technikailag” készen van. Én viszont a gondolatát is utálom annak, hogy felnő, már mindjárt nem ovis, iskolás. Nagylány.
Nagyon dolgozom azon, hogy ezt ne lássa rajtam, én vagyok a mintaanyu: előkészítőre, nyílt napra járunk, anya hepi és optimista, „ – Jajj, de jó, iskolás nagylány leszel, nagyon ügyes voltál a foglalkozáson, nagyon büszke vagyok rád! „ – közben elszorul a szívem: viszlát, gondtalanság. És én tudom, milyen kis lökött még. 45 percig ülni egy helyben? Hát vagy nagyon érdekesnek vagy nagyon erősnek kell lennie annak a tanító néninek, hogy lekösse, bármilyen értelemben. Na, amúgy ez a másik. Ne iskolát válassz, hanem tanító nénit! ÉÉÉN? A világ legnagyobb balekja vagyok, az emberismeretemről annyit, hogy a texasi láncfűrészest is befogadnám, ha megfelelően tágra nyílt szemmel kérné, fel sem tűnne, hogy egy bazi nagy fűrészt lóbál. De mindegy, akkor menjünk, ismerkedjünk meg velük, szombaton nyílt nap, eljött az én időm, most majd sokkal okosabb leszek. Elmentünk, figyeltem, ismerkedtem, beszélgettem (!), választottam: Rozinak az az egy tanító néni nem tetszik. Hol fogok olyan tanító nénit találni, akit szeret a gyerek, jó pedagógus és tolerálja, hogy anyukának nincs agya, szétszórt és nem ad egyest azért, mert elfelejtette leellenőrizni, hogy bepakoltuk-e a vonalzót, vagy a tolltartót, vagy ki tudja mit. Ettől is nagyon félek: én vajon fel tudok-e nőni a feladathoz?
Igen. Tudom, felvilágosítottak: luxushiszti. Értelmes, okos, iskolakész gyerekem van, összetehetem a két kezem, és ez így is van, lehetne másképp is…. de nincs, így nyugodtan törődhetek azzal, hogy luxushisztizek. Szeretem, hogy még egészen az enyém és utálok minden lépést, ami az elváláshoz vezető útra visz, ami röhej, tekintve, hogy épp az önálló, (önfejű?), bátor talpraesettségét szeretném megőrizni mire felnő és ettől lesz az egész furán skizofrén.
És még hisz a fogtündérben.
Ááááá… elfelejtettem a hülye fogtündért.
