Az élet kiábrándító velejárója a rendrakás, és a rend fenntartása. Gyerekekkel ez a dolog nem csak kiábrándító, hanem egyenesen lehetetlenség. Nincs az az életkor, ami lehetővé tenné a srácok barátságát a rendrakással, így ez a feladat is sokszor az anyákra marad. Egészen használható fegyvert ad a kezünkbe a KonMari módszer, sőt totális szemléletváltozást hozhat az életünkbe.
A módszer kitalálója egy japán hölgy, Marie Kondo, aki rendhagyó módon, kicsit spirituálisabb oldalról közelíti meg a problémát. Én imádom. Teljesen átérzem amiről ír.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Ott kezdődik a sztori, hogy azt mondja, ha körülöttünk rend uralkodik, az az egész lényünket segíti egyenesben tartani.[/quote]
Első lépésként fogadjuk el, hogy csodás érzés megszabadulni a kacatoktól, semmitmondó tárgyaktól, sosem viselt ruháktól. Minden egyes ilyen alkalommal kisöpörjük a lelkünket is, és rendbe tesszük a múltunkat. A magyar embernek kicsit el kell engednie a fantáziáját, mert a módszert áthatja a japán életfelfogás, de nem lehetetlen a saját gondolatainkra formálni a tanácsokat. Mi, európaiak alapvetően nem jól gondolkozunk! A tárolásra megyünk, és nem dobunk ki semmit, mondván majd jó lesz még valamire. Elárulom: nem lesz! Mehet a levesbe minden, amire nincs szükségünk, és nem okoz örömet nekünk. Legtöbbünk, akkor kezd el a szanáláson gondolkozni, mikor már lábbal benyomva, szigszalaggal megerősítve záródik csak a szekrényajtó. Szortírozni-szortírozni! A legérdektelenebb tárgycsoportokkal érdemes kezdeni, és haladni az érzelmi kötődésűek felé. Ruhák, cipők, könyek, “kacatok”, iratok, és a legvégére-mire már szuperül belejöttünk a “megszabadulásba”, akkor jöhetnek az igazán személyes töltetű tárgyak.
A nagy kérdés: Örömet okoz-e nekünk az a tárgy vagy sem?
Kategóriánként ki kell hordani mindent a szoba közepére. Ez nem vicc, mindent. A kezükbe kell venni, megforgatni az összes darabot, kicsit megszemélyesíteni, kicsit megcirógatni… Végiggondolni, hogy mit ad nekünk az a tárgy, és eldönteni, hogy “szeret, nem szeret”. Ha képesek vagyunk belátni valamiről, hogy mennie kell, akkor tisztelettel búcsúzunk tőle, megköszönjük a tanításait, és elengedjük. Mindig a saját magunk mércéjéhez igazodva kell dönteni, ez teljesen a mi feladatunk. A módszer ezzel tulajdonképpen egy lelki megtisztulást, lezárást, a jövő felé tekintést is jelent. Ezért ezt a műveletet egyfajta csendes rituálénak, meditációnak is fel lehet fogni. Ugyanúgy, ahogy a rendrakást. Tudom-tudom, az ember csak fogja magát és két “anya! anya!” között próbálja legalább a nagyját megszüntetni a súlyos hadiállapotnak. Mégis azt mondom, ha szánunk erre időt, és nem kapkodva, idegesen rögtönözve, hanem odafigyelve próbálunk rendet rakni, vagy szanálni, akkor máris megsimogattuk egy kicsit a saját lelkünket. Lehet még továbbfokozni az élvezetet azzal, hogy – bármilyen furcsán is hangzik- üdvözöljük a lakásunkat, mikor hazaérünk. Vagy megköszönjük a ruhadarabjainknak az aznapi közreműködést, miközben tisztelettel a helyére tesszük, és egyszerűen csak élvezzük az életterünket. Az állandó rohanásban, milyen jó lenne, ha ilyen apróságokat is ki tudnánk élvezni! Ha nem is szó szerint így, de egy elégedett félmosollyal nyugtáznánk, hogy itthon vagyunk, boldogok vagyunk, elégedettek, és ez a mi szuper kis Otthonunk.
Van még egy elgondolkodtató mozzanat. Ne tukmáld rá senkire a kidobott dolgaidat, és csak akkor ajándékozd oda valakinek, ha biztosan tudod, hogy jó helyre kerül. Nem szabad nyomasztani velük senkit, és ezzel felesleges helypocséklásra kényszeríteni a másikat.
Ha megszabadultunk mindentől, amire nincs szükségünk, akkor jöhet a tárolás kérdése. Fontos, hogy átláthatóan, a legegyszerűbb módon tároljunk, hogy könnyen hozzáférhetőek legyenek a dolgaink, és el is tudjuk rakni őket. Khmm oda, ahonnan elővettük. Kivel ne fordult volna elő, hogy a legfelső polc leghátsó bugyrából kivarázsolta karácsonykor diódarálót, amit aztán még a húsvéti nyuszi is megdöbbenve tojt körbe tavasszal? A lényeg, hogy nem kell drága kiegészítőkre, csodatárolókra sem vadásznunk, megteszi, ha egyszerű dobozokba tesszük az azonos kategóriájú dolgokat mondjuk egy tutis beépített szekrénybe.
Még egy meghökkentő tanácsra is figyelmes lettem, miszerint a család használaton kívüli dolgaitól is meg kellene szabadulni. Erre azért nem mernék vállalkozni! A férjem tipikusan hozza a hazai mentalitást, és gyűjtöget, rendszerez, ezerszer, és véletlenül se dobna ki semmit. A 10 éve vásárolt turmixgép jótállása is gyönyörűen lefűzve, felcímkézve várja a szebb jövőt. Hát nálunk itt meg is bukott a történet, de azért nem adom fel a letisztult lakás gondolatát. 🙂
Tipp: Gyakorlati segítséggel is bőven találkozunk a módszer tanulmányozása közben, ebből a körből a kedvencem az állítva tárolás. Az egymásra halmozást el kell felejteni, mert eldől, szétcsúszik, átláthatatlan, és a legalsó dolognak kifejezetten ártalmas lehet. A gyerekem ruhái ilyen technikával kerültek tök hétköznapi cipősdobozokba a komódunk fiókjaiba. Azóta még soha nem kellett újrahajtogatnom semmit. A cipősdoboz azért került képbe, hogy oldalról megtámasztást biztosítson a ruháknak, plusz a ruhadarabok egymást is tartják. Mindent átlátok, és nem borul ki a stósz, ha az legalsó pólót kiveszem. Egyébként rengeteg videót lehet találni a neten, ahol részletes tárolási, hajtogatási tippeket leshetünk el!
Én most leginkább a rend és a lelki világunk összeköttetésére szerettem volna felhívni a figyelmet, hiszen csodálatosan lehetne profitálni a hétköznapokban egy kellemes, tiszta, rendezett otthonból. Az elvárható lakásállapottól személy szerint fényévekre állok, de a leírt a gondolatok mentén kedvet kaptam újragondolni a rend fogalmát. Remélem minden anyának megadatik majd egyszer, hogy ne nyűgként tekintsen a háztartására! De addig is “álmodj, királylány” 🙂
