A kisgyermekes dührohamok a legrosszabb tapasztalatok közé tartoznak a szülői életben. Ha már többször végignézted a gyermeked sikoltozását, topogását, csapkodását, testének dobálását és a mérhetetlen sírást, akkor biztos benned is felmerült a kérdés: „Miért olyan dühös a gyermekem?”

A kezelhetetlen dühkitörések hátterében nagyon sokszor a csalódás áll a kicsik részéről: megpróbálják kommunikálni, elmondani, mit szeretnének, mit akarnak, de amikor nem járnak sikerrel, a feszültségük szinte felrobban.

[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Amikor a gyermekek idegesek, gyakran színtiszta érzelem-palettát tárnak elénk: dühöngővé, őrjöngővé válnak, ami nagyon ijesztő lehet minden jelelevő és persze a szülők számára is.[/quote]

Tudom, hogy igazi mázlista vagyok, de a gyermekem ilyen jellegű dühkitöréseit egy kezemen meg tudom számolni. Ráadásul mindegyik kiborulása otthon, a négy fal között jött rá, úgyhogy nem kellett megküzdenem a környezetemben levők reakcióival. Viszont éppen azért, mert ez az egész egyáltalán nem volt jellemző rá, teljesen frászt kaptam, hogy mi történt vele. Két jelenet volt emlékezetes: egyszer csak boldogan mászott és a semmiből tört rá az irdatlan sírás, ami már majdnem hányásig fajult, mire végre sikerült megnyugtatnom. A másik evés közben, szintén úgy, hogy számomra semmilyen előzménye nem volt annak, mi fog következni. Azóta sem tudom, hogy valamilyen érzelmi kitörés, fájdalom okozta-e ezeket a kiborulásokat nála, de az megmaradt, milyen ijesztő volt, hogy úgy éreztem, nincs eszköz a kezemben, amivel kibillenthetem ebből a lelki állapotból.

Photo by Jordan Whitt on Unsplash

A környezet sokszor csak ront a helyzeten

Sajnos rengeteget ront a helyzeten, hogy a szülők megrovó, lesajnáló pillantásokat kapnak, miközben a gyermekük éppen nyilvános dührohamot rendez, nagyon gyakran éppen azoktól, akik még egyáltalán nem éltek meg ilyesmit. Ennélfogva pedig nem is tudhatják, hogy ez teljesen normális, a személyiségfejlődés része. Vannak gyermekek, akik nagyon akaratosak és nagyon durva dühkitöréseket tudnak produkálni, míg más szülők megússzák azzal, hogy a gyermekek duzzogva, keresztbefont karokkal ülnek, és egy ideig nem válaszolnak a kérdésekre. A hisztiről tehát egyrészt tudjuk, hogy a fejlődés része, másrészt viszont látni kell azt is, hogy a gyerekek nem direkt, a szülők bosszantására húzzák elő a tarsolyukból az úgynevezett distressz hisztit.

De honnan jön a distressz hiszti?

A felfokozott állapotban levő gyermekek egy bizonyos fokú függetlenségre törekszenek. Amint próbálják elérni a lehető legszélesebb körű kontrollt, potenciális harcba keverednek a szüleikkel, gondviselőikkel, testvéreikkel és időnként még saját magukkal is. A kisgyermekkori dührohamok gyakran kapcsolódnak ehhez a „hatalmi harchoz”: a gyermeknek van elképzelése arról, mit akar, de ha nem tudja teljesíteni, vagy nem teljesítheti, akkor az gyors érzelmi választ, avagy dühöt vált ki nála.

[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]A gyermeked tehát nemes egyszerűséggel azért hisztizik és azért olyan dühös, mert másként még nem tudja kifejezni az érzelmeit, a csalódottságát.[/quote]

Ami számodra, különösen felnőtt fejjel vizsgálva triviálisnak tűnik, az valójában a világot jelentheti egy kisgyermek számára. Mivel nincs szókincsük arra, hogy bizonyos kifejezésekkel elmagyarázzák, mit jelent számukra az adott tárgy, vagy feladat, csak így tudják a tudtodra adni a csalódottságukat. Tulajdonképpen tiltakoznak a veszteség ellen, miközben egy kis függetlenség elnyerésére törekszenek. Amikor a gyermekek ezen a határmezsgyén navigálnak, sokféle érzelmet élnek meg: felindulást, örömöt, undort, borzongást, haragot, szomorúságot – csak, hogy néhányat kiemeljük. Nem csoda, hogy ez a rengeteg érzelem szétfeszíti azokat az aprócska testeket!

Photo by Zahra Amiri on Unsplash

Szóval mit tehetsz szülőként?

Döntő fontosságú, hogy higgadt maradj, mert ezzel sokkal előbb elejét veheted a hisztinek (függetlenül attól, az milyen típusú). Segíthetsz a gyermekednek az érzelmei kezelésében azáltal, hogy elismered őket, valamint megmutatod, hogyan lehet egészséges módon megnyugodni, ha csalódás ér bennünket (pl. mély levegővételek, ölelés).

Tapasztalatom szerint a példamutatás mellett segítséget nyújthat, ha a kicsik nincsenek mindentől eltiltva, tehát van beleszólásuk bizonyos dolgokba. Oké, hogy nem választhatják a vékony pulcsit, amikor hideg van, de akkor választhassanak két vastag közül. Rendben van, hogy nem vehettek meg mindent a boltban, de akkor ígérd meg, hogy otthon sütsz palacsintát. Ha felajánlasz számára valamit azért cserébe, mert nem kaphat meg olyasvalamit, amiért hisztizik, akkor az segíthet elfojtani a dühét, vagy kizökkenteni az adott szituációból. Erre ne megalkuvásként tekints, hanem kompromisszumként! A végszó így is, úgyis a tiéd és nagyon lényeges, hogy következetesen tartsd is magadat ahhoz, amit mondtál.

[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]De nem mindegy, hogy egy dackorszakos gyermek egész nap tiltásokat és elutasításokat hall-e, vagy időnként úgy érezheti, igenis van beleszólása az életének alakulásába.[/quote]

Mit kapsz ezért cserébe? A kisgyermek valószínűleg jobban elfogadja az átirányítást, te pedig elkerülheted, vagy kontrollálhatod a negatív érzelmi reakcióit. Mutasd meg, hogyan tudjuk magunkat az érzelmeink segítségével kifejezni, és persze gyarapítsd a gyermeked szókincsét, ami szintén ezt segíti elő. Pl.: „Tudom, hogy nagyon frusztráló, amikor összedől a homokvárad, de nézd csak, teszünk hozzá egy kis vizet és együtt felépítjük újra. Én is mindig mérges vagyok, amikor nem sikerül jól a sütemény, amit sütöttem.” vagy „Elhiszem, hogy szomorúvá tesz, hogy nem volt ma Fanni az oviban, szegény biztos megbetegedett. Emlékszel, amikor múltkor náthás voltál? Szerinted ő is szomorkodott akkor miattad?”

Nincs büntetés!

Fontos, hogy mellőzd a büntetést, mert elfojtáshoz vezet, gátolja az érzelmek feldolgozását és hosszútávon egyáltalán nem lehet útmutató. A kisebbekkel ott kell maradni, be kell vetni a korábban említetteket és persze a figyelemelterelést. A nagyobbacskákat már meg lehet kérni, hogy a kijelölt helyre vonuljanak el lehiggadni: ez lehet pl. egy kis sátor a szobájában, vagy valamilyen „nyugi-sarok”. Ne csak ott üljön és feszengjen egyedül, hagyd, hogy játsszon, ha kéri, hiszen számára gyógyír lehet!

Nálunk ez nagyon jól bevált: ha nem működik a szép szó, az ölelés, a vigasztalás, akkor meg szoktam kérni a lányomat, hogy most egy kicsit lazítson egyedül, és ha megnyugodott, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Általában nagy duzzogva szokott elvonulni és dacosan odaveti, hogy „úgyis játszani fog”, mire én mondom neki, hogy „semmi baj, ez nem büntetés. Csak szeretném, ha megnyugodnál.” Ilyenkor szokott egyébként a legjobban belemerülni a játékba egyedül és van, hogy fél órát is színez, vagy babázik. Most már elértük, hogy automatikusan bocsánatkéréssel jön ki, mi pedig megnyugtatjuk, hogy nem haragszunk, valamint átbeszéljük, mit kellett volna másként csinálni. Na, ez nem két hónap munkája volt…