Családostul nekivágunk. Elhagyjuk a szeretett országunkat az új élet reményében. Engem most a külföldre költözésben a legjobban a kiszámítható élet, a felfedezés, az újrakezdés, a megküzdés, és a fejlődés lehetősége inspirál a legjobban. Azt hiszem így a legjobb belevágni. Szurkoljatok nekünk 🙂
Álltunk a dugóban az M0-son. Hazafelé tartottunk egy családnál töltött hétvége után. Ennyi idő alatt igazából a világ másik végéről is hazajutnánk…- bosszankodtam. A világ másik vége… Annyi minden tol minket el innen, miért vagyunk még itt? Talán Ő is elérkezettnek érzi a pillanatot?
- Khmmm, életem, drágám, szerelmem… mit szólnál hozzá, ha elköltöznénk?
- Micsoda? Megint? Hová?
- Hát…úgy el. Mondjuk el az országból.
( 3 lélegzetvételnyi szünet.)
- Rendben. Csináljuk.
Nem is olyan nagyon régen üldögéltünk a férjemmel egy vidéki paneltömb 37 nm-es albérletében – akkor már 5-6 éve. Egyszerűen nem jutottunk ki onnan. Ugye, ismerős? Hát igen. Fiatal diplomásként kicsit másképp képzeltem el a sorsunkat, de szorgosan mantráztuk a „Mindennek eljön az ideje”, „Türelem”, „Máshol sem könnyebb” frázisokat. És végül annak jött el az ideje, hogy gyereket vállaljunk. Mondogattuk tovább, „Lesz ez jobb is”. Mikor viszont megszületett a kicsi, minden besózott, felégetett, eltemetett vágyunk kiszabadult. Nem volt kérdés a jobb élet felé mozdulás.
Fotó: pinterest
4 hónapos babával költöztünk Budapest vonzáskörzetébe. Persze dühösek is voltunk. Miért kell nekünk elmenni? Miért nem lehet ott helyben boldogulni? De rájöttünk, hogy nem lehet. Nekünk legalábbis nem sikerült. Elindultunk hát. Elveszítettük a szüleink jelenlétét, a barátaink közelségét, a régi bevált megszokottat, amihez ragaszkodtunk. Nehéz és magányos érzésekkel kellett megbirkóznunk. Cserébe viszont anyagi jólét, és számtalan lehetőség nyílt meg előttünk.
Fejlődtünk. Magunkra maradtunk, így nem is volt nagyon más választásunk. Megtanultunk kérni, és kapni. Szinte idegen emberek lettek a mentsváraink a nehéz helyzetekben.
Berendezkedtünk, jól voltunk, jöttek új barátok/ismerősök is. Valami mégsem volt az igazi, nem simult ránk annyira az életünk, mint szerettük volna. A gyermekünk 5 éves lett, és ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy sok területen megtapasztaljuk mennyire negatív irányba halad az ország – szerintünk. Talán Budapesten ez még jobban lekövethető. Már nem a pénz számított, hanem valódi jólétre kezdtünk vágyni. A gyereknek jó oktatásra, biztonságos egészségügyi ellátásra, hozzáértő, elérhető szakemberekre. (Ez utóbbi nekünk sarkalatos pont lett volna. A kisfiamnak 2 évig kerestünk felkészült szakembert, de mindenhol az volt a válasz, hogy apróságokkal foglalkozni nincs kapacitásuk, vagy nem értenek hozzá, és egyébként is „majd kinövi”.)
{adselite}
Megint ezek a vágyak… meg igények… meg elvárások… Pedig újra, és újra annyira meg akartunk szabadulni tőlük. És megint ott tartunk, ahol 5 éve. Lépni kell. De tudjátok mit? Már nem akarjuk elnyomni az elvárásainkat, nem akarunk újra mantrázni semmilyen önnyugtató marhaságot. A legjobbat akarjuk gyerekünknek, és a családunknak is. És nem 10-20 év múlva, hanem most.
Hazaért egy hét múlva a férjem a munkából.
- Tudsz erről az országról itt valamit? Tudod, hogy hol van?
- Hát nem nagyon.
- Azt mondják jó hely. Egy pontjáról látszik az északi fény is. Feltörekvő, élhető. Egyelőre nem valami kedvelt hely a hozzánk hasonló magyar idegeneknek. 🙂
- Az jó, az jó. Tiszta lap.
- Sötét, és hideg. Meg tudnád szokni?
- Lesz más bajom is. Benne vagyok.
Én közalkalmazottként tengetem napjaimat 12 éve. Olyan munkakörben, amiből soha nem volt bátorságom kitörni. Éreztem, hogy szűk, hogy feszít, de nem ment a változás, teljesen belesüppedtem. Az első költözésnél azt mondtam, hogy na itt az én időm. Jöhet a változás, otthon vagyok a gyerekkel 2 évig, és közben majd megváltom a világot. Nem történt ilyesmi. Az a 2 év nagyon sok küzdelmet tartogatott. Önmagammal, a gyerkőc habitusával, a családdá kovácsolódás kőkemény melójával, és persze a csak magunkra számíthatunk érzés hideg valóságával.
Fotó: Pinterest
A férjem szakmai szempontból viszont lubickolt, fejlődött, új kihívásokkal találkozott, amikkel feltűnően jól megbirkozótt. Tette ezt úgy, hogy egy pillanatig nem hanyagolt el minket. Ha kellett éjjel dolgozott, de a gyerekhez minden este odaült játszani, együtt vacsoráztunk, és abszolút nem hanyagolt el engem sem.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Tehát rendben vagyunk, összetartozunk, jól csináljuk. Bízunk egymásban. Ez az alapja, hogy a külföldre költözés gondolata egyáltalán képes volt megfogalmazódni bennünk.
[/quote]
A nagy terv annyi volt, hogy a férjem megkap egy jó állást kint, és én tisztességes háztartásbeli leszek az első egy évben mondjuk. A gyereknek biztonság, és nyugalom kell majd, amit sokkal egyszerűbb megteremteni, ha én csak rá tudok koncentrálni. Lentebb látjátok majd, hogy amúgy se nagyon van más választásom…
Egy telefonhívás:
- Sikerült, megkaptam az állást.
- Micsoda? Komolyan? Hát megcsináltad!
- Most mi lesz?
- Azt nem tudom, de büszke vagyok rád!
A jó hír után, 1-2 napig úgy járkáltam, hogy fogalmam sem volt hol vagyok, és mit csinálok. Pörögtek a gondolataim, annak ellenére, hogy lezongoráztuk előre a folyamatot.
Fotó: Pinterest
A kilátásaim: A végzettségem külföldön nem ér semmit, és a nyelvtudásom még csiszolandó. Egy hatalmas kabaré elé nézek. Mondjuk rengeteg ilyen kabarén vagyok már túl, és valójában szeretem a főszerepet is. És még mindig nem biztos, hogy felfogtam, hogy mekkora ajándékot kaptam a férjemtől, és a sorstól. Kapok egy újrakezdést, egy tiszta lapot egy gyönyörűen borongós helyen. Kapok időt, hogy nyelvet tanuljak. Kapok időt, hogy kitaláljam mit szeretnék, vagy egyáltalán lássam mit tudok magamból kihozni. Kapok időt, hogy nyugodtan, a saját tempójában vezessem a gyereket át egy másik kultúrába, és megtaláljam a számára legjobb segítő, fejlesztő lehetőségeket. Kapok időt, hogy minden átsírt nehéz percet megéljek, és másnap újra nekiinduljak a napnak. Majd újra, és újra, egészen addig amíg nem válik komfortossá az ottani világ.
Nagyon régen tudom, hogy a valódi ajándék az idő. Idő a családomra, és idő önmagamra. Ezzel a csillogó kinccsel a zsebemben vágok neki az ismeretlennek.
És hamarosan tényleg megtörténik. Már elkezdtük dobozokba csomagolni az életünket…
