Ha azt mondom Neked, hogy mondj 3 szót, ami eszedbe jut Afrikáról, mi lenne az? Ismerjük Afrikát, és mégsem. Tudjuk, hogy hol fekszik, hogy nyomor van, hogy ott a Szavanna, hogy…………., de ami mögötte van az számunkra megfoghatatlan és talán érthetetlen. Azonban van ott valami, ami minket is megérinthetne, amit tanulhatnánk tőlük. Aki önkéntes munkára vetemedik, majdhogynem asszimilálódik a társadalomba. Részese lesz a kultúrának, a törvényeknek, a betegségeknek, a hétköznapi életnek. Ők azok akik belelátnak abba az életbe, amit a könyvekbe nem írnak le, és meglátják azt a pluszt egy társadalomban, aminek létezéséről nem is tudtunk. Mariann szerint Afrika sokszínű: Önkéntes munkát végezni egy idegen országban, számunkra ismeretlen kultúra közepette, törvényeket nem ismerve nem egy leányálom. Mégis vannak, akik vállalják, és Ők azok, akik elmondják és megmutatják, amit csak nyitott szívvel lát meg az ember.
A karitatív munka egy idegen országban erőt ad, és barátokat
Tunéziában nőttem fel. Úgy gondoltam, hogy Afrika más része nem okozhat számomra nagy meglepetést. Na igen, ez körülbelül ugyanolyan mintha azt mondanám, hogy Svájcban éltem, vagy Romániában, stb., és miután ez is Európa egyik állama, ugyanazt az életszínvonalat fogom itt is megtapasztalni. Afrikában ugyanúgy megtalálhatóak különböző mentalitású országok, megvannak a különféle nyelvek, szokások, életformák. Fiatalon döntöttem a karitatív munka mellett és közel 20 éven át dolgozhattam fantasztikus kollegákkal együtt, ebből öt évet Afrikában.
Az igazi megpróbáltatás: testben és lélekben is alkalmazkodni kell!
Kamerun volt az első állomás, az első fekete afrikai megtapasztalás. Ami először feltűnt (azonkívül, hogy rajtam és a kollégámon kívül, aki felvett a reptéren, mindenki fekete, de persze erre azért nagyjából számítottam is), hogy nagyon magas a páratartalom. Nem szaharai forróság fogadott, hanem az „alig kapok levegőt, segítsetek!” érzés. „Nem baj, biztos nem működik a légkondi a reptéren”, gondoltam, majd ha kilépünk az utcára, jobb lesz. Nagyot tévedtem. Az első ott töltött álmatlan, levegőért kapkodó éjszaka után úgy gondoltam, Afrika ezen része mégsem nekem való. De ahogy teltek a napok, úgy szoktam hozzá az új klímához. Míg szervezetem tényleg nagyjából hamar megbarátkozott a fülledtséggel, addig az énem azzal a gondolattal küszködött, hogy vajon ugyanarról a bolygóról származunk-e mi európaiak és kameruniak.
Hogy vagy?
A francia nyelvet már gyerekkorom óta jól beszéltem, mégsem értettem, a kameruniak gondolkodását. Ha megkérdeztem, hogy „Hogy vannak”, azt felelték „Kicsit jól”. Az elején aggódva kérdeztem vissza, hogy miért, mi a baj? Azaz, miért nincsenek teljesen jól? Értetlenül néztek rám. Nekik ugyanis a „ Hogy vagy?” kérdésre ez az általános válaszuk. Bevallom még mindig jobb, mint az elefántcsontparti lakóké, akik ugyanerre a kérdésre azt válaszolják, hogy „Csak az egyik oldal van jól”. Náluk ez az általános válasz, ami igazából annyit jelent, hogy pl. „egészségileg jól vagyok, de anyagiakban hiányt szenvedek”, vagy épp fordítva.
Soha nem látott szegénységet ismerhettem meg ott, sokan egyszer ettek egy nap, sokan még annyiszor se. Cipőket, összenyomott műanyag üvegekből készítettek maguknak a gyerekek. Rongyokból tekertek maguknak (nagyon ügyesen) labdát, azzal fociztak. Talán egyik oka, hogy ilyen jó futballisták vannak köztük az, hogy nincs se TV, se számítógép, így marad a foci, mint játék. Itthon ha felkapcsolom a villanykapcsolót, tudom, hogy azonnal látni fogok este, vagy ha a vízcsapot nyitom meg, akkor megmoshatom a kezem. Ez nem igaz Afrika ezen államaira. Ha éppen generátor nélkül éled az életed, akkor bizony nagy örömet jelent, ha este le tudsz zuhanyozni egy forró nap után, vagy ha nem gyertyafénynél kell megvacsoráznod.
Európaiak számára ez maga a kínharc
Vigyáznunk kellett a trópusi fertőzések, betegségek miatt. Az utak kátyúkkal vannak tele, ha éppen betonútról beszélünk, de ez sok esetben földút volt, ahol nyugodtan eltölthet az ember egy napot, hogy próbálja beragadt járműjét kimozdítani. Európaiak számára teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen harcokat kell ott megvívni mindennap, ez az élet velejárója Afrikában.
Mégis mi az ami engem újra és újra visszavonzott erre a kontinensre?
Vannak akik azt mondták, hogy megkaptam az „afrikai vírust”. Kongóban (volt Zaire állam) töltöttem három évet az ötből, és azt hiszem ott szerettem bele igazán Afrika világába. Nem mondanám, hogy mindent jól csinálnak az ottani emberek, sőt nagyon is lenne mit tanulniuk a „fehér emberektől”, de ez fordítva is igaz. Míg mi Európában, úgynevezett fejlett országokban pszichiáterre, kedélyjavítókra szorulunk, addig ott nem is tudják, hogy mi az a pszichiátria. Itt egy családnak több, de legalább egy autója biztos van, fedél van a fejünk felett, mindennap van mit ennünk, mégis megtaláljuk az okot a panaszra. Afrikában, a nagy szegénység közepette táncra perdülnek az emberek az utcán, énekelnek munka közben, és nagyot nevetnek ha éppen összetörik az összes tojás, amit árultak aznap, mert megbotlott az árus valamiben, és a fejéről a több száz tojás a földre zuhan. Ahogy az egyik belga barátunk mondta: itt senki sem fog szívinfarktust kapni. Nem sietnek, nem kapkodnak, nem idegeskednek. Ugyan miért is tennék? Ha valami aznap nem történik meg, majd megtörténik másnap, ha meg kell történnie. Tudom, sok szempontból nehéz lenne itthon ugyanolyan mentalitással élnünk, mint ahogy ott élnek. De talán néha, ha nem is az utcán, mi is táncra perdülhetnénk, vagy énekelhetnénk a „nehézségeink” ellenére is és ki tudja, talán másnap a mi kis életünkben is kisütne a nap……
