Soha nem voltak nagy melleim. Nem is bántam. Vagyis persze szívesen viseltem volna egy-két számmal nagyobb melltartót, de így is jól éreztem magam a bőrömben, a férjem pedig amellett, hogy a kicsi ciciket szereti, kifejezetten irtózik a mű nőktől. Szóval jól megvoltunk mi így, négyen.
Aztán két év korkülönbséggel megszülettek a gyerekeink, én pedig mind a kettőt másfél-másfél évig szoptattam. Az elválasztás után egy darabig még reménykedtem, hogy helyreállnak a dolgok, de az a két dolog melltartó nélkül csak lefelé tekingetett folyton.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Szülés után rendszeresen edzettem, helyesen táplálkoztam, így a plusz kilókat viszonylag hamar leadtam. Erős voltam, fitt, egészséges és… aránytalan. Kockás has, fölötte két üres tejeszacskó.
[/quote]
Tudtam, hogy ezen már csak a műtét segíthet, beletörődtem. Egy idő után már akartam is. Már csak a férjemet kellett meggyőznöm.
Leginkább két tételmondattal operáltam: egyrészt, hogy ebből Ő is profitál majd, mert meglátja, milyen kívánatosak lesznek, másrészt bizonygattam, hogy nem óriás lökhárítókra vágyom, csak jobban szeretnék hasonlítani régi önmagamra. Hosszas unszolás után úgy döntött, támogat benne (ahogy Ő fogalmazott, „megengedi” ☺).
A plasztikai sebészeti konzultáción, ahová a férjem is elkísért, fel lehetett próbálni az implantátumokat egy speciális melltartó és trikó segítségével. Élveztem a helyzetet, de dűlőre kellett jutnunk a méretet illetően. Az elsőre felpróbált 335 cc jól állt nekem, de egy pár 350-esnek jobban örültem volna. A Drágám kisebbért fohászkodott. Így kompromisszumot kötöttünk és maradt a 335-ös. Ez az én esetemben 75/A-s kosárról B-sre, legfeljebb kisebb C-sre váltást ígért. (Azért írom, hogy az én esetemben, mert a számok meghatározásánál döntő jelentőségű, hogy kinek mekkora a saját mirigyállománya. Az orvos a helyben lemért testarányok – magasság, súly, mellkas körfogat, stb. – ajánl implantátumot.)
Ha a méret nagyjából megvan, el kell még dönteni azt is, hogy milyen típusú implantátum kerüljön be és hogy hova. Természetesebb hatást keltő, kecsesen lógósabb anatómiai vagy művibb, kerek? Alacsony, közepes vagy magas profilú? Izom alá vagy izom fölé? Ezekről a fogalmakról nem írnék részletesebben, rengeteg a szakirodalom a neten. Én maradtam egy kerek, magas profilú mellett, de izom alá kértem, így kevésbé emlékeztet majd két fél sárgadinnyére.
Idegesen érkeztem meg a kórházba, mivel fél éve, amikor szétnyílt hasizommal és köldöksérvvel feküdtem be, már megtapasztaltam a műtéttel járó kellemetlenségeket. Akkor azt kívántam, altassanak már el és legyek túl rajta. Most viszont tudtam, hogy a java csak az ébredés után következik.
Következett is. Ébredéskor hányingerem volt, remegtem és úgy éreztem, egy meglett ember áll két lábbal a mellkasomon. Ha tele akartam szívni a tüdőmet, nyílalt, mintha szét akarna szakadni belülről. A karomat alig bírtam megemelni, amikor belém hasított az érzés, hogy pisilnem kell. Ahova a király is egyedül jár, mi?! Egy idősebb nővér kísért ki, és végig rosszallóan rázta a fejét. Kézmosás közben a tükörbe nézve halkan megkérdeztem magamtól: Kellett ez nekem?! A nővér mint egy visszhang vágta rá: Na kellett? A szilikon alatt vadul kalapált a szívem az idegességtől. Nem tudom miért éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kell, de megemlítettem neki, hogy több évnyi szoptatás után nem sok választásom volt. Ez vagy a melltartóba tömött zoknis önsajnáltatás. Kikerekedett szemmel kért elnézést, azt mondta, nem is gondolta, hogy kismama vagyok. Mondtam, hogy ha hoz nekem még egy fájdalomcsillapítót, akkor kvittek vagyunk.
A következő órákban be kellett látnom, hogy hiába a fájdalomcsillapító, ugyanis ez egy olyan nyomó, feszülő érzés, amit nem lehet elnyomni a négy óránkénti tablettákkal.
{adselite}
Olyan nyomorultul éreztem magam, mert nem tudtam felemelni egy pohár vizet, csak segítséggel tudtam fürödni, és felkelni az ágyból. A gyerekeket is sorra vissza kellett utasítom: nincs emelgetés, nagyölelés, birkózás… Fogadjátok el, Anya, mint hímes tojás most lapul pár napot, hetet a sarokkanapén.
Ha legalább a látvány kárpótolt volna… de nem! Az izom alá ültetett protézis hátránya, hogy lassabb és fájdalmasabb a gyógyulás. A mellizomnak meg kell nyúlnia az új domborulatok fölött. De ő ezt nem akarta és makacsul feszül, tüntetőleg bedagad és kitüremkedik egy ujjnyival a kulcscsontom alatt. Ez az összebarátkozás az orvosi szilikon és a szöveteim között még hónapokig fog tartani. A leszorító pánt pedig, ami elősegíti a folyamatot vág, irritál és rádob egy lapáttal a légszomjra, ami megint csak természetes velejárója a mellműtétnek. Az előírt sportmelltartó viszont a híresztelések ellenére kényelmes és nem is olyan ortopéd. A literszám bőrömre kent Betadine csúnyán megfogta, emiatt olyan koszos hatást kelt, de látszik a Triumph igyekezete, rózsaszín szegélyű, fehér, finom darab.
Epekedve várom az első melltartó vásárlást, bikini próbát és persze a nyarat. Reményeim szerint addigra a dinnyékké pumpált üres tejes zacskók csini cicik lesznek.
Fotó: Pinterest
Azoktól, akik elítélik a műtétet, vagy félnek belevágni, azt szoktam kérdezni, hogy ha már az orvostudomány lehetőséget kínál, és anyagilag is belefér, miért ne? A gyerekek előtt én is az ellenzők táborát bővítettem. De 28 évesen kár lenne lemondanom arról, hogy a testem látványa örömöt okozzon nekem.
Az én mindenben-társ férjem pedig, aki úgy néz ki, jóban lesz az ikrekkel, így nyugtázta a döntést: „Ketten akartunk gyerekeket, de Te dolgoztál velük és értük többet, a Te tested viseli a terhesség és szoptatás nyomait. Ez járt Neked.”
