Ott vannak. Mindenhol ott vannak. Ki vannak éhezve, hogy kritizáljanak, hogy a lelked mélyéig hatoljanak beszólásaikkal, hogy rajtad köszörüljék nyelvüket, hogy a leggyengébb pontodon megfogjanak, ami nem más, mint a GYERMEKED. Kéretlenül belesuttogják a füledbe: Elbasztad!
Nem is tudom melyik a rosszabb fajta, akinek a rosszalló tekintete a vesédig hatol, összesúg a tökéletes anyának hitt barátnőjével a hátad mögött, amikor a Te gyereked éppen hisztizni kezd az utcán, a boltban, tulajdonképpen bárhol bármikor,mert éppen dackorszakát éli. Vagy van a másik, aki az arcodba vágja, hogy „Nem gondolod, hogy…..”, amire legszívesebben az arcába vágnád, és Te nem gondolod, hogy a Te gyereked….”, de nem teszed. Benned van elég tapintat, intelligencia, empátia mintsem mást megvess a nevelése miatt. Egyvalamiben egyet érthetünk, minden anya egyet akar a gyermekének: a legjobbat.
Van, aki kínkeserves utat jár meg ennek érdekében, és egy egész utca előtt fogja nevelni sokszor gyermekét, aki földhöz vágja magát, és van akinek nincs szüksége erre, mert az ő gyermeke egy angyal. Lehet, hogy angyal, de az is lehet, hogy csak annak hiszi…merthogy hajlamosak vagyunk elfogultak lenni, ha a gyerekünkről van szó. Az én gyerekem a legjobb, a legokosabb, a legszebb…Ő SOHA! nem tenne ilyet! Persze nehogy azt hidd, hogy ők nem sírnak, nem éreznek bűntudatot, és nem játszák le a meccseket a gyermekükkel. Mielőtt kinyitnád a szádat és kéretlenül tanácsokat osztogatnál másnak, nézz körül a házad táján. Anyaoroszlánként hajlamosak vagyunk felvenni a szemellenzőt és fülünket erősen letapasztva, csak azt halljuk, amit meg akarunk hallani. Akármennyire és szeretjük a gyermekünket, ne legyünk elvakultak. Egy anya veleszületett képessége, hogy védje, óvja gyermekét, merthogy Ő mindig a legjobb és legszebb lesz neki bári, bármit mondjon.
Gyerekek. Gyerekek, akiket terelünk a jó út felé, miközben birkának érezzük magunkat, vagy éppen annak néznek minket. A pofámról leég sokszor a bőr, amikor a gyerekeim nem „angyal üzemmód”-ban működnek. De tanítom, nevelem őket, és persze tudom mi a gyenge pontjuk, mint ahogy azt is tudom, hogy másnál mi.;)
Talán el kellene fogadni, hogy a gyerekek nem egyformák. Az egyik okoskodik, a másik hisztizik, a harmadik csapkod (nem a verekedésről beszélek!), a negyedik ül egy helyben és pislog nagyokat…Mindenhol lehet szálkát találni, de az ember tudja, hogy az enyém sem tökéletes. Mielőtt nekem szegezed a kérdést, hogy „Nem gondolod….? Szerintem azért cselekszik így, mert….” nálad minden rendben van? Merthogy az enyém 1,5 éves, és elfogadom, hogy elfelejtetted 6 év alatt, hogy ez egy korszak, és a Te gyereked ordibálva beszél még 7 évesen is, és oltári hisztiket csap le, arról nem is beszélve, hogy Ő 7 évesen is csapkod…de csendesen felemelt fejjel, egy láthatatlan kéz az arcomat megcsapva, a szívemben égő fájdalommal felállok, és szó nélkül távozok. Igen, megtehetném, hogy a fejemben cikázó gondolatokat rád zúdítom, de nem teszem meg. Van neked elég terhed, amit cipelsz, én látom, más is látja, csak Te nem. De nem szólunk, mert, ahogy az én kertemben van mit felseperni és rendbe rakni, ugyanúgy neked is van mit kigazolni.
