A minap azon agyaltam, vajon miért van szükség arra, hogy az anyaságról egy teljesen valótlan, álomszerű képet vetítsenek elénk. Ezt a (hamis) tökéletességet látjuk a reklámokban, a magazinokban, a boltokban, a közösségi oldalakon… Talán ezzel akarnak további kedvet csinálni a családalapításhoz? Vagy még mindig ciki kimondani, hogy az anyaság legalább akkora szívás, amekkora öröm is egyben?
Annyira naivan vágtam bele az anyaságba, amennyire azt csak elképzelni lehet. Ezt már írtam nektek, de ki kell hangsúlyoznom: nálam talán csak azok felkészületlenebbek, akik a fájások indulásakor jönnek rá, hogy terhesek. Én vagyok a nagymamám legkisebb, későn jövő leánykájának a kisebbik gyermeke, szóval a rokonságban nincs nálam fiatalabb. Ez még előny is lehetne, hiszen az unokatesóknál időközben sok apróság született – ők azonban vagy külföldön, vagy az ország másik felében élnek. Jómagam pedig aránylag fiatalon vágtam bele a családalapításba, legalábbis ami a korosztályomat illeti, a többség inkább azon töri a fejét, hogyan tegyen félre a következő fesztiválra. Egyszóval nem volt körülöttem gyerek. Emiatt aztán lövésem sem volt, hogyan kell pelenkázni, egy csecsemőt ellátni, és úgy általában mivel jár az anyaság.
Fotó: giphy.com
Természetesen nem mondom, hogy nem jártam semminek utána, de nem akartam túlságosan ráparázni a dolgokra. Úgy voltam vele, hogy mindezt több milliárdan végigcsinálták már előttem, nekem is mennie kell. Szóval az első néhány horrorisztikus szüléstörténetet követően döntöttem: lesz, ami lesz. Mit tudtam akkor még a babakori hasfájásról, a mellgyulladásról, a mérhetetlen fáradtságról, a vészesen sajgó altestről, arról az iszonyatosan kimerítő, testi, lelki, párkapcsolati libikókáról, ami ránk várt… Úgy gondoltam, mivel vágyott, villámgyorsan fogant gyermekről van szó, és mivel minden vizsgálat rendben volt, baj nem adódhat. Hát ehhez képest adódott bőven.
Ma már persze tudom, hogy minden nehézség csak viszonyítás kérdése, elvégre egészséges, gyönyörűséges kisbabám született, és én is jól megúsztam a szülést. De a kis ordibáló tüneményem elég alaposan tönkre vágta azt, amit az anyaságról és a babázásról elképzeltem. Tudom, akik nem élték ezt meg (azon felül, hogy iszonyat mázlisták és őszintén irigylem őket), most biztos azt gondolják, ilyet senki sem írhat a saját gyerekéről. Pedig ezt éreztem. Sőt, ennél sokkal rosszabbat is. Ráadásul mindeközben a sokat megélt és mély kapcsolatom ugyancsak hullámvölgybe került.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Úgy éreztem, mindennek okozóját legszívesebben visszaraknám a pocakomba, csak hogy kicsit végre nyugtom legyen. Vagy még inkább: meg nem történtté kívántam tenni az egész terhességet és a szülést. [/quote]
Fotó: giphy.com
Aztán arra gondoltam, hogy semmilyen szinten nem álltunk készen arra, hogy gyerekünk legyen, közös otthon, rendezett anyagi háttér és hétéves kapcsolat ide, vagy oda. Mi alaphangon sosem veszekszünk egymással, és bár nézeteltéréseink akadtak, mindig gyorsan rendeztük őket. Ehhez képest most hónapokig egy helyben toporogtunk. Én minden nap bőgtem a zuhany alatt. Miatta, miattunk, a gyerek miatt. Miért kell egész nap sírnia? Miért nem tudom megvigasztalni? Miért nem tudunk pihenni, élni? Miért nem kapok annyi segítséget, amennyire szükségem lenne? Nekem miért kellett minden változtatnom, mikor neki ugyanúgy megy tovább az élete?
Egy idő után úgy éreztem, nem bírom, muszáj végre valakinek elmondanom, mit érzek. Iszonyú nagy mázlimra a legjobb barátnőm két hónappal előttem szült – neki nem féltem elmesélni a véleményemet. Szerencsére mindenben megértett, és ő is kitálalt: bizonyos esetekben még sokkal mélyebb hullámvölgyeket megéltek, mint mi.
{adselite}
Aztán elgondolkoztam. Miért éltem ilyen álomvilágban? Miért gondoltam, hogy majd minden simán megy? Honnan szedtem, hogy az én kislányom majd eszik, alszik, édesen mosolyog, mi pedig ugyanúgy folytatjuk az életünket, mintha ott se lenne? Arra jutottam, nem vagyok hibás. Egyrészt azt gondoltam, amit mindenki más szokott a rossz dolgokról: „velem ezek úgysem történnek meg”. Másrészt pedig én is elfogadtam, ami a médiából árad, és amit – akárcsak tudat alatt, de – sok esetben készpénznek veszünk.
Most álljon itt feketén-fehéren: az anyaság nem olyan, mint a plakátokon. Rohadtul nem olyan. Biztos, hogy van néhány százaléknyi mázlista, aki fantasztikus géneket örökölt, és dögösebben jön ki a kórházból, mint ahogy teherbe esett. Simán hív akár minden nap bébiszittert, hogy edzhessen, aludhasson, a párjával nyaralhasson, vagy nemes egyszerűséggel azt csinálhassa, ami korábban magától értetődő volt. A valóság és az átlag azonban nem ilyen. Nekem pl. szerfelett jól esett volna, ha nem visel meg minket az első néhány hónap ilyen kegyetlenül. Jó lett volna őszintén kiélvezni, ahogy a gyermekem rácsodálkozik a kinti világra, sokat mosolyog, alszik, vagy csak egyszerűen békésen eszik. Jó lett volna, ha többet hordozhatom, mert az olyan közeli. Ha nem lettem volna kvázi bezárva csaknem 7 hónapig otthonra. Jó lett volna, ha többet lehetek felnőttek között, esetleg lazíthatok kicsit szülés után. Csak egy fél napot. Jó lett volna, ha 3 óránál többet aludhattam volna egyben.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]De akkor nem lenne most ez. [/quote]
Fotó: giphy.com
Nem tudnám ennyire lazán venni az anyaságot. Megijednék, amikor felszökik a láza, ha úgy tűnik, ok nélkül sírni kezd. Nem lenne még erősebb és edzettebb a kapcsolatom, és nem lenne akkora önbizalmam, amekkora korábban sose volt. Anyaként sokkal jobban hiszek magamban, hiszem, hogy jó, amit csinálok, akkor is, ha mindenki máshoz hasonlóan időnként én is kételkedem egy kicsit. És tudjátok mit? Az én kislányomra rá sem lehet ismerni. Az első 5 hónapja véget nem érő hasfájással, kínszenvedéssel járó evéssekkel, embert próbáló altatásokkal járt. Manapság azonban egyre többször átalussza az éjszakát, keveset, de általában válogatás nélkül eszik, mosolygós, barátságos és önálló, a betegségeknek, fájdalmaknak pedig nyoma sincs. Nem mondom, hogy nincsenek rossz napjai, vagy, hogy nem sír, és nem veri földhöz magát, ha nem az van, amit kitalált. De a korábbi idők nehézségei az első szülinapja derekán már elhalványultak. Örülök, hogy itt tartunk, hogy bátran ki merek vele mozdulni, sőt igényli is, hogy menjünk, emberek között legyünk. Hogy babaklubba, könyvtárba járunk, a játszótéren tízóraizunk és sétálgatunk az udvaron. Tudom, ez minden kezdő és kínlódó anyuka számára elképzelhetetlen, ahogy anno nekem is az volt, de tényleg igaz: eljön ez az idő.
A nehézségekre nem készít fel senki és semmi, de bizakodóan tekintek a jövőbe, és alig várom a közös kalandokat. Amik, bizonyára abszolút mások lesznek, mint amiket most elképzelek, de csakis a mieink lesznek, és ezt semmilyen profi reklám sem tudja überelni.
