Nagyobbik fiamat, aki szeptemberben lesz 8 éves, egyetlen egyszer állítottam sarokba 4,5 évvel ezelőtt. Pár napja szóba került ez az eset, és teljes döbbenetemre pontosan emlékszik rá. Egészen pontosan arra, hogy én sarokba állítottam őt. Hogy miért? Fogalma nem volt.

{adselite}

A történetből az ő fontossága teljesen hiányzott, én voltam a középpontban és a „kegyetlenségem”. Legnagyobb sajnálatomra bárhogy is törtem a fejemet, nekem is csak maga a jelenet volt az emlékezetemben, az előzmények nem. A büntetés nem volt ésszerű és főleg nem kínált számára alternatívát a jövőre nézve. Visszagondolva a lehető legrosszabb megoldásnak tartom, amit akkor tettem. És nem mellékesen minden más olyan módszert is, ami csak kisgyerekkorban alkalmazható. Hosszútávon szeretek gondolkodni. Gyorsan el lehet képzelni, hogy egy serdülőkorú gyermeket már nem tudsz a sarokba állítani.

A gyerek büntetése

De bármelyik más negatív fegyelmezési módszert vehetjük. Ha esetleg kiabálsz vele, 15 évesen csak nagyobb hangerővel fog majd visszakiabálni… Ha most megütöd, mit csinálsz 10 év múlva?

Franciaországban az ottani gyerekeknek fenntartott segélyvonalra fele-fele arányban telefonálnak gyerekek és anyukák. Anyukák, akik nem tudnak hatni a gyerekre és azonnali segítséget várnak a vonal másik végén ülőtől. De olyan betelefonáló is szokott lenni, aki a gyerek agressziójától tartva, bezárkózva tárcsázta a segélyvonalat…
Senki sem szeretne ilyen helyzetbe kerülni.

Visszatérve az eredeti címhez, miért is ne büntess?

Mit érsz el vele? A büntetéssel – ahogy a saját történetemből is kiderül – a figyelmet saját magadra irányítod. A gyermek nem fogja érteni, hogy mi miért történik, mivel semmiféle logikus kapcsolat nincsen a „rosszalkodás” és a sarokba állítás vagy egyéb büntetés között. Nem látja át, hogy mit is kellett volna tennie, miért, és leginkább nem fogja tudni, hogy legközelebb mit tegyen, hogy elkerülje a büntetést.

És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: a gyermek egyetlen motivációja az lesz a következő alkalommal, hogy elkerülje a büntetést. Nem az, hogy a kedvedben járjon, hogy a „jó” viselkedési formát válassza, nem az, hogy új megoldásokat próbáljon ki, más végeredmény következményeit megtapasztalja. A büntetéssel esély sincs más megoldási módokat, különböző lehetőségeket felkínálni, hogy a gyermek választani tudjon. Nem. Félelemből fog együttműködni, akarom mondani inkább engedelmeskedni.

A büntetéssel csak azt mutatjuk meg a gyermeknek, hogy kinél van a kontroll, a hatalom, az irányítás. Ez nem vezet együttműködéshez, sőt, a gyermekből dühöt vált ki, és idővel, ha nincsen más nevelési módszer a családban, erősen el fog távolodni a szüleitől.

Nagyon fontos, hogy különbséget tudjunk tenni hiba és rossz viselkedés között. A kettő nem ugyanaz, arról nem is beszélve, hogy egy hibánál végképp értelmezhetetlen a büntetés alkalmazása. Büntetés alatt a gyermek csak szenved az elkövetett hibától, nem pedig tanul belőle. Rombolja a gyermek önbizalmát, nem tanít önuralomra, önfegyelemre. Azt üzeni a gyereknek, hogy elfogadhatatlan a viselkedése és hogy teljesen rendben van fájdalmat okozni a másiknak. Lehet, hogy eléred vele, amit eredetileg kértél, de ez nem azt jelenti, hogy meg is tanítottad neki, amit szeretnél, hogy megtanuljon.

Sok szülő azért büntet, mert így vezeti le a dühét. Mások tovább viszik azokat a módszereket, ahogy őket is nevelték. És van aki „csak” nem tudja, hogy lehet másképp is.

Következő alkalommal, ha kérsz valamit a gyermekedtől, figyeld meg, hogy kérsz, vagy esetleg követelsz tőle. A kettő között igen nagy különbség van és az Erőszakmentes Kommunikáció elveinek köszönhetően igen könnyű megkülönböztetni őket. Az őszinte kérés nemcsak arról szól, hogy mit szeretnék, mit tegyen a másik, hanem arról is, hogy érdekel a másik fél szükséglete, motivációja. Ilyenkor nem félelemből cselekszik a másik fél és nem is lázad fel.

„Alfie Kohn, a gyermeknevelés elismert szakértője határozottan állítja, hogy a kérdés súlyosabb, mint először gondolnánk. A gyermekek jelentős részének komoly szorongást okoz, hogy úgy érzi: nem ő maga, hanem a viselkedése számít…”

Amennyiben a „kérésünk” nem teljesül és ezt kritika vagy ítélet követi részünkről, akkor valójában követelés hangzott el. Amikor követelést fogalmazunk meg, kényszerítő erőt érez a gyermek és csökken az esély, hogy valódi együttműködés alakuljon ki. Ha meghunyászkodásból teljesíti kérésünket, akkor ugyan megkapjuk, amit szeretnénk, de csak látszólag.

Például, ha rendrakásra kéred a gyermeket, és nemet mond, gondold át, hogy akkor az ott Neked miért annyira fontos: mit szeretnél vele tanítani, mit szeretnél vele elérni. Azt hogy senki ne essen bele egy kemény építőkockába vagy netán azt, hogy a gyermek azonnal engedelmeskedjen Neked. Rendben vagy azzal a válasszal, hogy kicsit később teszi el a játékokat, vagy esetleg sokkal később, mert ugyan most mással játszik, de majd visszatérne az előzőhöz?

Sok félreértés, fegyelmezés elkerülhető, ha ismered a saját és a gyerek szükségleteit és aszerint fogalmazod meg a kérésedet.

Végezetül egy sokatmondó idézet a büntetésről:

„Honnan vettük azt a bolondos ötletet, hogy ha azt akarjuk, hogy gyermekeink jobban viselkedjenek, ahhoz az szükséges, hogy először rosszul érezzék magukat?” – Dr. Jane Nelsen

Kellemes nyári napokat kívánok minden Cukimaminak!