Életem egyik legijesztőbb esete történt velem a minap, tulajdonképpen anyai pályafutásom első nagy törése.
A margóra megjegyezném, hogy teljesen átlagos nő vagyok, átlag anya, de remek férj, és egy csodás kissrác adatott nekem. Ennek ellenére mégsem megy nekem olyan fényesen ez a nagy boldog családi élet. Sokszor nem találom meg benne önmagam, sőt nincs is erőm keresgélni. Csinálom amit kell, kicsit kiégve, kicsit nyöszörögve, de azt mondják ez ilyen. Kopik a nagy szerelem, a szex se lesz már olyan mennydörgő. A gyerekre figyelsz, ő lesz a Minden. Én ezt sosem fogadtam el, büszke is voltam rá, hogy na én majd megmutatom, hogy is kell ezt. Csinos, odaadó, házitündér vagyok, mellette dolgozok, és fantasztikus feleségként és anyaként is funkcionálok. Nyílván. Viszont éreztem, hogy valami nem kerek. A férjem kezdett eltávolodni, néha még talán morcosnak is találtam. Ejnye gondoltam, milyen nehéz is nekem vele. A kicsin pedig elsöprő erővel kitört a dackorszak. Ha valami, akkor ez mennydörgő volt. Nehezen viseltem a hetek óta zajló hisztit. A szó szerinti vergődést, minden pelenkázás, evés, öltözés… nagyjából lássuk csak, minden miatt. De ez van, gondoltam ezt is túléljük. A férjem közben elejtett olyan furcsa mondatokat, hogy ő is fáradt, neki már nincs ereje értem dolgozni, mert nem térül meg a szeretete. Persze vérig sértett… a bunkója. Közben nehéz lettem, mindenem, a gondolataim, a barátságaim. Nyögvenyelős, unalmas, monoton….
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Régebben sokszor figyeltem a buszon az embereket. Mind megtörten, ráncosan bámultak ki az ablakon. Atyaég, én soha nem leszek ilyen! – gondoltam. De lehet, hogy menet közben fel sem tűnt, hogy én is szürkén rábambultam az útszéli fákra?[/quote]
Lement egy hisztis hét, majd még egy, közben elfelejtettem odafigyelni a férjemre, nem ment. Mikor lezajlott a neheze, és már azt hittem egyelőre jók vagyunk, egyik este újra megtörtént, hogy nem akarta levenni a zokniját ez az ördögfióka. Megfeszítette a testét, sírt, kapálózott, talán meg is rúgott véletlenül. ….és egyszer valami megpattant bennem. Feldobtam a kanapéra a gyereket az apja mellé, remegve a dühtől odavetettem neki, hogy csináljon vele, amit akar, én végeztem…. Nagy ajtócsapkodás közepette kivonultam a konyhába, és eszeveszetten zokogtam. Közben gondolkoztam, hogy mit is kéne összetörni, megrugdosni, lezúzni. Nem történt ilyesmi, de nem bírtam abbahagyni a bőgést. Elképesztően dühös voltam…. a gyerekre…. Ezalatt ő kétségbeesve sírt a nappaliban, nem értette mi történt, kiabált anya után. De nem jutott el hozzám a hangja, a köztünk lévő ajtó ridegen elzárta őt tőlem. Még nem ment, még nem tudtam elindulni. Még mindig dühös voltam. A gondolataim cikáztak. “2 éve nincs életem, elvetted tőlem, 2 éve csak sírsz, folyamatosan, 2 éve szolgállak Téged, mégis hisztizel, az idegeimen táncolsz. Az apáddal együtt.”
És csak tódultak a fejembe a gondolatok, jöttek-jöttek, és fájdalmasan, fullasztóan belehasítottak a mellkasomba És még mindig nem ment. Ültem, szorítottam az asztalt, és még mindig sírtam. Aztán kimentem. A 2 éves, tiszta kis lélek persze rohant az ölembe, de nem ment. Pityergett, „anya megölellek”. Akartam, próbáltam, de nem ment őszintén. Sírtam én is. Miután este elaludt, csendben leült mellém a férjem. Üldögéltünk, és akkor valahogy belekezdtünk. Elmondtam, hogy elfáradtam. Nincs már kedvem, és türelmem semmihez. Sem a gyerekhez, sem hozzá. Aludni akarok, aztán táncolni, tombolni, hajnalban az utcán lenni, több segítséget akarok, mindent akarok ami régi életem darabkáira emlékeztet. Haragszom mindkettőjükre, amúgy is… mindenki elmehet a picsába! A férjem csak ült…. és végre ő is megtalálta a hangját. Belekezdett. Nem vagyok igazán velük, nem figyelek, nem hallom meg sem őt, sem a gyereket. Nem öleltem át hónapok óta, elutasító vagyok, nem is engedem, hogy segítsen. Egyszerűen nem ér el hozzám semmi. A kicsivel láthatóan megváltozott a viselkedésem, valahogy más lettem, nem játszom már vele, úgy mint régen. Elfelejtettem hogyan kell. Nem is akarok, azt látja hogy nem is akarok már semmit, nem vagyok kíváncsi rájuk. És végre megértettem.
Azt hiszem belefáradtam a nagy képmutatásba, és elmentem a lényeg mellett.
Szeretem őket, mindennél jobban. Ők tényleg a mindenem. Ígérem, holnaptól jobban figyelek, ma még nem, kifújom magam. Fáradt vagyok. Majd holnap… de holnaptól szurkoljatok hogy menjen! Hogy akarjam, és lássam őket újra. Képes legyek végre tenni értük, mozduljak meg, öleljek, szeressek, őszintén, ahogy nekik is szükségük van rá. Ha pedig megtettem, akkor beindul minden kis fogaskerék, és tovább tudunk játszani a hálás kis szeretetgombolyagunkkal.
Minden fáradt anyukának sok szerelmet kívánok, és rengeteg erőt ahhoz, hogy igazán észrevegyék a Legfontosabbakat az életükben. Nem holnap, még ma!
