LEVEGŐT ide! Megfulladok az anyósom folyamatos gyereknevelési kioktatásaitól! Ehhez jön még hozzá a saját anyám kedvesnek álcázott odamondogatási hadjárata is. Te is hasonló nyomás alá lettél helyezve a gyerek születését követően? Megmutatom, én mit tettem!

 {adselite}

Anyós, te drága

Kezdjük csemeténk apjának édesanyjával. A kapcsolatunk sosem volt baráti, ellenben őszinte tisztelettel bántunk a másikkal. A baráti körömben sok rosszat hallottam a gyerekét elengedni képtelen, sárkányoskodó, folyton betoppanó, cinikusan kedveskedő anyósról. Én azt éreztem szerencsés vagyok, mert bár nem ölelgettük egymást, mindenki tudta, hogy meddig mehet el az anyós-meny kapcsolatunkban. Ezt szerettem. Aztán megszületett a fiam és lassan, kigyó alakossággal beférkőzött a gyerekszobába. Hirtelen bármit csináltam, az úgy nem volt jó.

Születésnapomra, névnapomra és az összes ajándékozandó ünnepre gyereknevelési kisokosokat kaptam. Közben ment a „nem jól tartod, add ide, megmutatom”, vagy a „már kellene adni ennek a gyereknek egy is húslevest” afférok. Amikor először volt kettesben a fiammal – 10 hónaposan -, mire hazaértem rá se ismertem. Más ruha, az arcán csokoládé folt és a kezénél felhúzva próbálta járatni. Azt hittem felrobbanok, de türtőztettem magam. Kár volt, ott és akkor kellett volna pontot tennem a dolgok végére és kitennem a gyereknevelési közegemből.

Anyám, én és a gyerekem

Mindig közvetlen volt velem és a férjemmel is. Ktörő örömmel fogadta az unoka érkezését, együtt jártunk a baba boltokba. Azt hiszem a fordulópont akkor jött el nála, mikor felhívtam, hogy tudna-e kicsit segíteni, mert nagyon fáradt vagyok a lakás pedig úszik. Átjött, de miközben elmosogatott, én meg kómáztam a fotelben, a cicimen lógó gyerekkel, folyamatosan kaptam az ívet. „Többet kéne foglalkoznod magaddal, jobban be kellene osztanod az idődet, a feleség nem szűnik meg attól, mert anya lettél.” Az állandó éjszakázástól – mert fiacskám 3x akart enni éjjel is, ehhez jött még a pocak fájása is – már az agyam is tompulni kezdett, segítségért fordultam ahhoz az emberhez, akinek pontosan ismernie kellene a helyzetemet, aki feltétel nélkül szeret, erre fejmosást kapok. Ez innentől kezdve folyton megismétlődött, a tőlünk kapott lakáskulcsot önkényesen használta. Jött, segített, de valahogy a tiszta lakás láttán egyre jobban elöntött a szomorúság, és már-már kezdem megkérdőjelezni a saját anyai kompetenciámat.

Mi történt körülöttem?

Az első pár hónapban azt hittem, hogy csak én fújom fel a dolgokat. A férjem is úgy vélekedett, biztosan szülés utáni depresszióm van, túlreagálom a dolgokat, csak segíteni akarnak. Persze ő sokat dolgozott, és sosem volt tanuja annak, hogy szépen lassan kicsúszik a kezemből a saját életem irányítása. Amikor mindenktől azt hallod, hogy nem jól csinálod, egy idő után el is hiszed. A végén én kerestem fel egy pszichológust. A vele töltött idő mindig feltöltött, harci kedvvel indutam haza, azt éreztem IGEN, jó anya vagyok, esendő, de JÓ anya! Az ő tanácsára csatlakoztam egy baba-mama klubhoz a kerületünkben, és ott abszolút megvilágosodtam. A gondok, amikkel küzdök másnál is jelen vannak. VÉGRE nem voltam egyedül, nem éreztem, hogy megfeneklettem.

Mindenki húzzon az anyaságomból!

Készen áltam – a külső megrősítések és az önbizalmam visszatértének köszönhetően -, hogy visszavegyem az életemet. Összehívtam a családot – férj, anyós, anyám -, és őszintén megvallottam, hogy mit éreztem eddig, milyen hatással voltak rám a szavaik, tetteik. Nem vontam kétségbe a segítő szándékot, de a továbbiakban nem kértem belük – így nem. A második babámmal már minden más volt. Felvértezve vártam az anyaság újabb kihívásait és bizony, ha lehet, ez még nehezebb volt – két kis prücsökkel -, sokszor fáradt voltam, vagy épp türelmetlen, de végig éreztem, hogy én irányítok.

Ne engedd, hogy mások mondják meg, milyennek kell lenned anyaként! Ne engedd a folyamatos nyomást, lépj közbe, hidj magadban!