Gondolatok Anyák napjára…ahogy én látoma világot, amióta anya lettem.
Rohan az idő, én meg utána
Emlékszem még azokra a régi délutánokra, mikor munka után hazaérve nem tudtam mit kezdeni magammal. Beugorjak a plázába megnézni az akciókat, megigyak egy sört a barátnőmmel, vagy megnézzek egy filmet meztelenül elnyúlva a kanapén a férjemmel? Az bizony egy másik élet volt. Mióta gyerekem van, az idő sarkában loholok. Ha utolérem ígérem neked is vadászok még plusz 5-6 órát. Amikor mégis úgy alakul, akkor a plázában kizárólag a gyerekruha osztályon flangálok, délután a játszón maximum narancslevet fogyasztok a csajokkal, és ha tévét látok tíz másodperc alatt reflexszerűen bealszok. Az én időm fogy – a gyerekemé viszont egyre csak tágul-, mert így tudom neki biztosítani azt a szeretetet, biztonságot, és szervezettséget, amiben nőhet, mint a gomba, és kényelmesen felfedezheti a világot. Amit majd megmutat nekem is, és én csak ámulok, és bámulok, hogy eddig mennyi mindent nem vettem észre. Már tudom melyek az igazán fontos pillanatok, és azt is látom, hogy a gyermekem egyik napról a másikra felnő, és akkor majd az én varázsvilágom is szertefoszlik.
A világ tényleg varázslatos
Mióta anya vagyok tudom, hogy minden kavics, és bot értékes, hogy minden csigát meg kell menteni, hogy bátorság kell kismotorra ülni, hogy a világ császára, aki a nyakamba ülhet, hogy egy pocsolya hányféleképpen tud fodrozódni, és kicsapni ha beleugrunk, hogy falevéllel lehet a legjobban nyomdázni, hogy minden fájdalmat megszüntet egy sebtapasz, hogy a mosogép bármit kimos – valószínűleg, hogy mindenből lehet játék, hogy végtelen magas tornyokat kizárólag azért építünk, hogy leromboljuk, hogy minden wc-be pisilés egy matricát ér, és hogy minden este mikor azt mondja, “anya, maradj még”, az a legvarázslatosabb érzés az egész világon. Mindegy mi történt előtte, és mindegy mennyire fáradt vagyok.
És igen…örökké fáradt vagyok
A fáradtság beült a bőröm alá, már nem is tudom milyen, mikor kipihent vagyok. Pár másodpercre simán elbólintok kisautó tologatás közben a szőnyegen, vagy nyitott szemmel alszok, míg a véget nem érő monológjaiból kijön a gyermekem. Ezekből a másodpercekből tudom ébren tartani magam egész nap, szóval egy pillanatig nem szégyellem. Semmi más nem segít, csak a kisfiam ragadós lelkesedése…minden iránt. Az őszinte kacagása annyira feltölt, hogy nem számít, hogy két bevásárlószatyorral, egy fél tonnányi homokozó szettel, őt a karjaimban cipelve kell hazaindulnom a város bármely pontjáról.
Önismereti útra léptem
A fáradtsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak a számtalan éjszakai ébredéstől lesznek karikák a szemem alatt. Ezzel szerintem a gyakorló anyák nagyrésze elketyeg. Nekem az örökös figyelem a legnehezebb, ettől válok zombivá. Folyamatosan rajta kell tartanom az egyik szemem. Mit csinál? Mekkorát esik onnan majd? Belefér az még a “normál” taknyolásba? Túl gyors, túl lassú? Nem fejlődik? Eleget nőtt? Mi baja van a hússal? Miért mászik ilyen furán? Miért hisztizik? Mit rontok el? Ha máshogy csinálom, jobb lesz? Miattam sírós? Rossz a minta? Ki ő, és vajon ebből mennyi az, amit tőlem tanult? Jól van a bölcsiben? Biztos lenyakazza ma valaki, vagy ma majd ő harap meg mást? … stb. stb. a végtelenségig.
Ahhoz, hogy ne bolonduljak bele a állandó “figyelésbe”, és ne tekeredjek rá a gyerekre az összes létező, és nem létező csápommal, nekem komoly önismereti munkára volt szükségem. Ahhoz, hogy rendben legyen a gyermek, először magamat kellett rendbe tenni. Nem volt kérdés, hogy belevágjak önismereti csoportba, relaxáljak, foglalkozzak a saját belső gyermekemmel, és a helyére pattintsak olyan dolgokat, amiket húsz éve halogatok. Ezt is neki köszönhetem. Nélküle soha nem foglalkoztam volna ilyen mélységekben magammal sem. Boldog anya, boldog gyerek!
Mostanra már jobban megértem a szüleimet is, és nem török pálcát felettük. Elmélyült a kapcsolatunk, nyíltabban tudunk egymással beszélni.
A gyermek egyszerűen híd mindenkihez. Ő olyan természeteséggel jár-kel a világban, és “szólít” meg embereket, hogy nekem csak mennem kell utána, és máris ismertem a fél várost. Nekem ez a könnyedség soha nem volt meg, vele viszont észre sem veszem, csak ott van.
Az elfogadás körülvesz
Nagyon nehéz volt egy hosszú, szeretetteljes, imádnivaló párkapcsolatból kialakítani az apa-anya szerepet, és igazán befogadni egy harmadik emberkét. Mi legalábbis kőkeményen megdolgoztunk ezért. Tíz évig megvolt a magunk ritmusa, hobbija, szabadsága, és bármennyire is vágytunk a babára, azért abszolút nem volt fáklyásmenet, mikor megérkezett. Újra össze kellett csiszolódni, egymásra találni, a feszültségeket még tisztábban rendezni, megteremteni a kikapcsolódás lehetőségét a másiknak, és elfogadni hogy kettesben már nem tudunk már kimozdulni, és hármasban is csak korlátozott helyekre. (Az covid alatt szült anyukák ezt most igazán megszenvedik.)
Az elfogadást, és az alkalmazkodást minden pillanatban meg kellett tanulnom. Borul a nap, mert tovább alszik, este nyűgösebb lesz, akkor máshova megyünk, vagy nem megyünk, előbb kell hazaindulni, mert nyakig kakis minden, álmos, fogzik, éjjel most vele alszok, beteg lett, ezerszer ébred stb.. Ez miben vált a javamra? Nos, mindenben. Megtanultam a leckét, “az van, ami van”. Ez az élet más helyzeteiben is igen hasznos tudás.
Lazítani tudni kell
Talán egy-másfél évbe telt, mire újrarendeződtünk a férjemmel, és visszatért a teljes harmonia. Onnantól már elfogadtuk, sőt, már nem is volt megterhelő a saját igényeink háttérbe szorítása. Ugyanolyan kikapcsolódást jelentett egy nagy kirándulás, vagy egy séta a fagyizóig, mint régen egy mozi, vagy egy színház.
A kapcsolatunkba pedig olyan mélységeket hozott, ami előtte nem volt. Az idő igazi ajándék lett. Nem számít, hogy halkabban lehet beszélgetni, videójátékozni, kártyázni, vagy szexelni éjszaka, mert az az idő a miénk. Lehet, hogy egy nap végén tíz perc jut egymásra, lehet, hogy harminc, de azt kihasználjuk. Utolsó erőnket beleadva élvezzük az együtt töltött értékes időt, így az mentes lesz mindenféle játszmázástól, félrebeszéléstől, szégyenlősen elfojtott vágyaktól. Megtanultunk örülni egymásnak, és önmagunknak.
Számomra anyának lenni nem egy rózsaszín cukormázas burok, éppen ellenkezőleg. Most nyílt ki a világ. Eleven, színes, és tömény, mintha én is csak most kezdenék igazán élni. Ez egy másfajta élet, másfajta kihívásokkal, és örömökkel, mégis a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem az, hogy egy hatalmas szemű kisfiú anyának szólít.
Boldog Anyák Napját, Drága Anyukák!
