Agyonsminkelt, szoláriumozott, koravén kislány tipeg végig a kifutón, magas sarkú cipőben, miniszoknyában, magabiztosan dobja hátra a tökéletesre belőtt haját, pózba vágja magát, majd kivonul. Mint egy profi. És az is, profi, élete nem a babázásról, a játszóterezésről, az önfeledt rohangálásáról szól, hanem divatbemutatókról, fodrászról, púderről, versenyről. Gyermek szépségversenyekről.
Milyen hatással van a gyerekre az, ha 3 évesen arra presszionálják, hogy a barátaival való játék helyett csinos ruhában, mozdulatlanul, tökéletes mosolyt villantva nézzen egy kamerába? Vagy, hogy az erdő helyett egy kifutó deszkáin sétáljon, kiszámított mozdulatokkal, idomítva, összeszorult gyomorral, idegesen várva vadidegen emberek, a zsűri ítéletét, ettől téve függővé az önmagáról alkotott képét. Smink, vakító, tökéletes fogak, diéta, stylist, ügynökségek, állandó rivalizálás… és kész is a recept, ami az elismerésfüggő, megfelelési kényszeres, önértékelési zavarokkal küzdő, stresszes gyerekhez, majd felnőtthöz kell.
A gyerekek az esetek legnagyobb százalékában nem maguktól választják ezt az életformát. Nagyon ritkán ébred úgy egy három éves, hogy: ” – Anya, én ma szépségversenyre mennék!” Többnyire édesanyjuk vágyait beteljesítve kerülnek a versenyekre, amit a legritkábban élveznek őszintén, nyűgösek, fáradtak, pityeregnek, kevés kivételtől eltekintve a pokolba kívánják az egészet. Kiszolgáltatottak és a hatalmas tömegben is magányosak, hiszen nem ők a fontosak, hanem az eredmény, amit hozniuk kell. Ilyenkor az anyuka, habitusától függően, mindenféle mondvacsinált ideológiákra építve nyugtatja vagy motiválja, pedig ez a szituáció, ez a fajta torz versenyhelyzet semmilyen tekintetben nem használ a gyereknek.
– Díjakat nyer, sikere van, épül az önbizalma – hangzik el érvként – de ez nem önbizalom, hanem önigazolás, a gyerek nem magában, a saját értékeiben hisz, hanem a róla alkotott képben, a visszajelzésekben, önbecsülése teljes egészében külső tényezőktől függ. – De hát ő szeretne jönni! – szól a másik érv. Egy kisgyerek tulajdonképpen tükör, az édesanyja tükörképe, azt tartja jónak, amit tőle lát, azt szeretné, amiről azt gondolja, tetszene az anyjának. Talán még rosszabb is, mint az előző érv, hiszen ilyenkor a gyerek tudatalattijában már benne van, hogy az anyja akkor „szereti”, akkor büszke rá, ha elég szép.
Torzulnak az arányok, háttérbe kerülnek a belső értékek, a tudás, a vágy, hogy azért legyünk érdekesek, akik vagyunk, csak az számít, hogy milyen az a kép, ami a felszínen van. Kiöli a gyerekből a motivációt, hogy a külsőségeken kívül más értékek is fontosak legyenek, ezzel együtt a mélységek el is tűnnek, marad a kirakat, ami mögé nézve csak ürességet találni. A szomorú, hogy ezt a szülők, akik tehetnének ellene, észre sem veszik, nem is akarnak mögé látni, önmaguk kicsinyített mását akarják látni abban a helyzetben, amiben nekik soha nem volt lehetőségük részt venni.
A szülő dolga nem az, hogy létrehozzon egy általa elképzelt, tökéletes gyereket. A szülő feladata nem az, hogy öncélúan arra a képre formálja, amilyennek ő elképzeli. Az a dolga, hogy a kezébe kapott anyaggal jól gazdálkodva hagyja, hogy a gyerek felfedezze a saját személyiségét, támogassa és segítse, hogy a saját vágyait teljesítse be, a saját céljait érje el, felnőttként pedig a saját maga által választott utat járja be.
{adselite}
Egy 5-10 éves gyerek még nem tudja kezelni a rivaldafényt, a médiát, az ezzel járó hercehurcát. Könnyen beszippantja őket a csillogás, egy bizonytalan, érzelmileg labilis kamaszkorral párosítva gyakorlatilag kikövezett az útja egy félresikerült élethez, depresszióval, testkép zavarral, önértékelési, önbecsülési zavarokkal. A gyerek szépségverseny kőkemény üzlet, ahol ő csak eszköz, a show része, senkit nem érdekel a valódi személyisége, csak az, hogy tud-e olyan mázat húzni magára, ami eladható. Nagyon okos és erős szülői kontroll és főként bizalom, törődés kell ahhoz, a gyerek ebből a világból valóban győztesen kerüljön ki.
