Előrebocsátom, ez nem egy hagyományos értelemben vett cikk, inkább egy dühös kifakadás. Pár napja épp gyanútlanul vásároltam, megálltam egy percre a hűtőpultnál, nézegettem a tejeket, és mire felnéztem, már ott termett egy néni, aki könyékig turkált a babakocsiban. „– Jaj, de édes, jaj, de aranyos!” – csipkedte a lányom arcát. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem ettől megüt a guta.
Nem hiszem, hogy egy antiszociális liba lennék azért, mert azt gondolom, mielőtt hozzányúlok egy vadidegen kisgyerekhez az utcán, az a minimum, hogy megkérdezem a szülőket, hogy szabad-e?
Míg kicsi, otthon is elvárom, hogy ha valaki babázni jön, mossa meg a kezét, mielőtt játszani kezdenek. Nem kell átöltöznie vegyvédelmi ruhába, nem fogom lefertőtleníteni a küszöbön, de azért egy kézmosást elvárok – meg a cipőlevételt. Városban lakunk, koszos, büdös, szmogos, az ember óhatatlanul megfog ezt-azt, kapaszkodót, korlátot, akármit, nem leszek bunkó attól, ha nem akarom, hogy ezt valaki rákenje a gyerekemre. Pláne, ha még nem is ismerem az illetőt.
És hát itt az igazi kulcsmomentum: nem is ismerem, és nem ismeri a gyerek sem.
Ez önmagában még nem is lenne kizáró ok, az ember, ha kisgyereke van, óhatatlanul beszélgetésbe elegyedik a legkülönbözőbb emberekkel. Ezek nagyobb része kedves és tündéri idős néni, ők mesélnek a saját unokájukról, én mesélek pár dolgot, mindenki boldog és elégedett. Csak akkor vadulok meg, ha valaki engem észre sem véve azonnal azt gondolja, joga van tapogatni a gyerekemet.
{adselite}
Nincs joga. Nem köztulajdon, egyik gyerek sem. Nem tud semmit róla, lehet, hogy fáradt, nyűgös, megijed, ha váratlanul idegen arcot lát, esetleg éppen alszik, vagy egyszerűen csak nem szereti, ha ismeretlenek piszkálják. Még a barátainkkal is kell mindig egy kis idő, pár perc, amíg akklimatizálódik, elengedi magát és nem tart a kvázi idegenektől, hát biztos, hogy nem lesz boldog, ha váratlanul a látóterébe furakodik valaki.
Ennek nálam például volt minősített esete is. Vidéken voltunk anyunál, ahol őt mindenki ismeri – én viszont gyakorlatilag már senkit. A közértben álltunk, mikor egyszer csak odajött egy nekem vadidegen néni – és egyszerűen kivette a babakocsiból a lányomat. Hát én köpni, nyelni nem tudtam. Még viszonylag kulturáltan érdeklődtem, hogy mégis, mit tetszik csinálni, mire a válasz annyi volt: „- Hát én ismerem a te anyádat!”. És?? Akkor mi van?? Engem is örökbe tetszett fogadni?
De beszélhetnénk még az önkéntes védőnőkről is: ők olyan nénik, akik azonnal szolgálatba helyezik magukat bárhol, ha valamivel nem értenek egyet a TE gyerekeddel kapcsolatban.
Egy dög hideg téli napon szintén vásároltunk épp, ezúttal egy közeli hiperben – úgy látszik, ennek a típusnak ez a fő vadászterülete. Az üzletben meleg volt, levettem a takarót a gyerekről és kibújtattam az overallból. Még így is melege volt, de mást már nem akartam levenni róla, nem terveztem sokáig maradni. Aztán egyszer csak megjelent mellettem egy hölgy, gügyögve belehajolt a kocsiba, egy centire a gyerektől (itt az akkor pár hónapos lányommal együtt kikerekedett a szemünk és érezhetővé vált, hogy bár más okokból, de mind a ketten üvölteni fogunk….), elkezdte visszatakargatni és közben azt mondta: „-Szegény baba, hát megfázik itt nekem, nem látja az anyukád, hogy milyen hideg van?” – Hát neked, ba..meg! Neki meg majd eldöntöm én, talán egy picit jobban ismerem. Persze mondanom sem, kell, hogy a néninek állt feljebb, hiszen ő csak segíteni akart.
Hát tele a hócipőm a sok önkéntes Teréz anyával. Beszerzek egy ilyen kocsit. Ebbe nyúljon bele valaki.
