Távolról sem gondolom, hogy kiemelkedő anyai képességekkel áldott volna meg a sors.
Nekem is vannak rossz napjaim, kevésbé türelmes pillanataim és időnként én is elveszítem a fejemet. Viszont érdekes módon éppen az anyává válás volt az, ami nekem – korábban elképzelhetetlen mértékű – türelmet és kitartást hozott. Lenyugtatta az egómat, teljesen új világnézetet hozott az életembe. Most már nagyon is értem, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” – valahogy így voltam ezzel az első egy évben.
Két hét családi idill után a kislányom úgy döntött, megmutatja nekünk, hogy itt van, és erről a szomszédok – sőt, szerintem a komplett utca tudomást szerzett. Iszonyú stresszes időszak köszöntött ránk, ami egészen 5 hónapos koráig eltartott. Semmivel sem tudtunk érdemben és hosszútávon segíteni a hasfájásán, legfeljebb enyhítettünk a kínjain. Még egy speciálisan képzett masszőrt is házhoz hívtam, aki megtanított a hasmasszázsra, amit egyébként sokáig, a későbbiek során is gyakran alkalmaztunk. Hordoztam, hintáztattam, semmi puffasztót nem ettem és álló nap a kezemben tartottam – de így is csak sírt és sírt. Emlékszem, egyszer a védőnő nálunk volt és mondta, lehet, hogy túl stresszes, ideges vagyok, és ezért van ez az egész, hadd fogja meg egy kicsit a babát. Hát, sokáig nem volt nála, pont úgy üvöltött tovább, ahogy bárki másnál, aki segíteni próbált. Iszonyú időszak volt, és bár nyilván halványulnak az emlékek, szerintem ezt nem lehet elfelejteni. Ez a kezdeti időszak erősen munkálkodik bennem, ha valaki arról érdeklődik, szeretnénk-e kistesót. Folyton eszembe jut, hogy nem volt se éjjelünk, se nappalunk, most pedig el sem tudom képzelni, hogy mindezt hogyan bonyolíthatnám le egy nagytestvér mellett. (Hogy a mostani, pandémiás felállásra ki se térjek…)
Photo by Simon Rae on Unsplash
Sokat gondolkoztam már azon, mi tart vissza attól, hogy újra anya legyek. Valójában tényleg több indokom van, de ezek hétköznapiak: örülök, hogy sikerült ismét munkába állnom, hogy egyre könnyebbek a hétköznapok, ahogy nő a kislányunk. Azt sem bánom, hogy a testem jól viselte ezt az óriási volumenű változást, hogy nagyobb komplikációk nélkül átvészeltük a várandósságot és a szülést. Lelki okok is állnak a háttérben, pl. hogy egyikünk sem ápol kifejezetten rossz, de igazán jó kapcsolatot sem a testvéreivel. Ám a legjelentősebb ok az, hogy
pont azért nem akarok újra anya lenni, mert imádok anya lenni
Furcsának hat ez a látszólagos paradoxon? Akkor elmesélem, mit értek alatta. A kezdeti nehéz időszak után, mintha csak be kellett volna bizonyítanom a kislányomnak, hogy mindenben feltétel nélkül számíthat rám, egy nagyon kiegyensúlyozott időszak következett. Kicsit úgy tűnt, szinte csak arra várt, hogy végre önálló döntései lehessenek és tudomásomra hozhassa, mire gondol, tehát képes legyen beszélni. Utólag visszagondolva, rendkívül feszélyezte, hogy még nem tud felállni, menni, nem éri el, amit szeretne, és nem tudja elmondani, mire vágyik. Amint átesett ezeken a fejlődési lépcsőkön, olyan lett, mint akit kicseréltek. Könnyen kezelhető, egyszerűen irányítható, megfelelő irányba terelhető gyermekké vált. Bár az éjszakai ébredésekkel rendkívül sokáig, bő 4,5 éves koráig küzdöttünk, sem az altatással, sem az evéssel, sem a hasfájással, tényleg semmivel nem volt gond az első egy évet követően. Rettegtem, hogy ez az idill mikor szakad meg, mikor jön a dackorszak – de nem jött. Vagy, ha jött, úgy estünk át rajta, hogy észre sem vettem. Voltak rosszabb napok és még most is van, amikor olyan, mintha teljesen el lenne varázsolva és a falnak beszélnék, de ez szerintem dackorszakon kívül álló tényező. Lassan öt éves, de persze nem ringatom abba a tévhitbe magamat, hogy majd így lendülünk át a kis- és a nagykamaszkoron is.
Azonban úgy vélem, iszonyúan sokat számít az, hogy ennyi időt tudunk együtt lenni, és a közös idő tényleg minőségi. Rugalmas az időbeosztásom, ezért el tudom hozni ebéd után az oviból, a délutánt pedig vagy együtt töltjük, vagy egy-egy alkalommal a nagyszüleivel lehet. Bár magamnak oszthatom be a munkaidőmet, sokat dolgozom, és most tanulok is, tisztában vagyok azzal, hogy ez a maximum, amit még ép elmével kibírok. Tudom, hogy ha érkezne egy újabb gyermek, akkor felborulna a komplett napirendünk, minden szinten minden megváltozna. De ezek eltolható, vagy éppen kezelhető dolgok.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Azonban nem eltolható a kislányom életkora és az Ő igényei: azért imádok anya lenni, mert az Ő anyukája lehetek.[/quote]
Ő már itt van, velünk van, tökéletes szimbiózisban élünk és sosem tudni, hogy ez az idill meddig fog tartani. De úgy érzem, minden pillanatát meg kell ragadnom, megélnem és meghosszabbítanom, de semmiképpen lerövidítenem, vagy ellehetetlenítenem. Onnantól kezdve pedig, hogy egy meg nem fogant gyermekre egyfajta „gátló tényezőként” tekintek, nem szabad rutinszerűen, megszokásból második gyermeket vállalnom.
