Ki kell ábrándítsalak. Ha valami távol áll tőlem, az a polgárpukkasztás.
Világéletemben nem hordtam tizenötsoros acélbetétes bakancsot, párcentis miniszoknyát, és még piercingem sem volt soha. Amikor terhes lettem, nem volt nálam konszolidáltabb kismama a környéken. Lelkesen olvastam a babanevelési könyveket, szorgalmasan jártam a védőnőhöz, és kevés dologban voltam biztos, de egyben nagyon:
hogy én soha nem fogok nyilvánosan szoptatni.
Soha.
Nos, azóta nagy titkok tudója lettem. Nyugi, semmi lila ködös, babaillatú bölcsesség. Csupán a tények.
Például: a hatékony (!) szoptatás nem úgy működik, ahogy a 30-40 évvel ezelőtti trend diktálta. Magyarán: ha három-majd négyóránként szoptatsz, közben cumiztatsz, teáztatsz, akkor huss – annyi a hosszú időn át való sikeres szoptatásnak.
Ja, hogy lefejt tej, meg tápszer? Rendben, lehet próbálkozni, és tuti akadnak kivételek, de a babák zöme bizony cumizavaros lesz. Szóval, ha lehet, én maradnék mégis az igény szerinti szoptatásnál.
Aha. Hogy oldjam meg otthon, a négy fal között. Szerinted reális, hogy hónapokig ne menjek messzebbre a sarki kisboltnál? Ne menjek postára, mindenféle hivatalokba, bankba, vagy, ha nagyobb gyerekem is van, ne menjek érte oviba? Hanem majd a férjem hatkor?
Rendben, bevallom, másról is van szó. Néha a hivatalos ügyeken kívül szívesen találkoznék mondjuk másokkal a városban. Egy kávézóban. Vagy elmennék esetleg könyvtárba. Piacra. Egy jó turiba. Vagy csak leülnék egy padra a parkban, és örülnék az életnek.
Ó, hogy te nem akarod látni a mellbimbómat? Továbbmegyek: ha nem látod, akkor is undorítónak találod a tudatot, hogy a babafej alatt ott van egy furcsán viselkedő mell, amiből fehéres váladék szivárog épp?
Tényleg ennyire zavar?
Bakker, sajnálom. Nem te tehetsz róla. Tudom, hogy a népes családodban senkit nem láttál szoptatás közben. Vagy ha szóba került, ciki és pláne nem nyilvánosság előtt űzendő cselekedetként merült fel. Vagy ha felmerült, hogy kik szoptatnak a nyílt utcán – na, khm, hát azok olyanok is.
Figyelj, nekem is tök ciki volt, mikor először kellett egy padon ülve szoptatnom a babakocsi takarásában, egy sebtiben előrántott textilpelenka árnyékában. Égett a pofám, igen, úgy éreztem, mintha mondjuk loptam volna a boltból.
Mert én is úgy szocializálódtam, hogy „ezt nem szoktuk” – legalábbis mi, civilizált népek. És ez a berögződés sajnos nagyon sok esetben vezet a szoptatás korai befejezéséhez. Mert az anya belátja, hogy ha nem köt kompromisszumot, vagyis nem hajlandó az otthonán kívül szoptatni, lehetetlenné válnak egy kisbabával a hétköznapok. Előkerül a cumi, a pótlás, és máris kialakult az ördögi kör.
Mivel a gyerekem kicsi, azaz pár hetes, három-négy-öt-vagy akár hat hónapos, nem fog megértően legyinteni, ha tájékoztatom, hogy negyvenhárom perc múlva hazaérünk, és akkor lakmározhat kedvére diszkréten. És előfordul az is, hogy egy nagyobb, egy-két éves gyerekkel kerülünk olyan helyzetbe, hogy meg kell szoptatni útközben.
Hogy te soha nem jártál így? Hogy te ezt mindig meg tudtad oldani? Ja, és a szokásos kiegészítés: mégis mosolygós, békés, nyugodt, boldog gyerek lett belőle. Aha. Te úgy döntöttél, én így. Miért zavar, hogy az otthonomon kívül szoptatok?
Hidd el, nem célom, hogy meglásd a mellbimbómat. Vagy hogy a férjed meglássa. Hidd el, sokszor nagyobb zavarban vagyok, mint te. És azt is hidd el, hogy ez nem lenne ilyen mérvű probléma, ha nem fordítanánk rá ekkora figyelmet.
Legyünk már felnőttek. Kezeljük a helyén a dolgot, és ne csináljunk belőle ilyen óriási ügyet. Oké, ha a főtér közepén tépem le magamról a felsőt, és azt kurjantom: „idesüssetek, szoptatni fogok!” – akkor szólj be nyugodtan, állok elébe!
De addig is – légy szíves – próbálj együtt élni a gondolattal, hogy ha egy igény szerint szoptatni akaró anya egy antimártír, boldog életre vágyó nőben ölt testet, annak bizony látható jelei lesznek városszerte.
Ó, és egy jó tanács. Ha úgy érzed, hogy ez a nő nyilvánvalóan polgárpukkasztani, megbotránkoztatni és magamutogatni akar, akadályozd meg bomlasztó tevékenységét, vágj vissza frappánsan: ne foglalkozz vele! És törődj valami teljesen mással: mondjuk a saját dolgoddal! Köszi!
