Mikor a legjobb visszamenni dolgozni? Ki határozza meg azt a legmegfelelőbb pillanatot, amikor szülés után újra munkába lehet állni? Melyek ennek a döntésnek a paraméterei? Milyen külső és belső hatásokat veszünk figyelembe, amikor kijelentünk olyan dolgokat, hogy a gyereknek 1-2-3 évig az anyja mellett a helye? Amikor ilyen mondatok elhagyják a szánkat, vagy egyáltalán csak gondolunk rá, mi alapján hisszük, hogy jogunk van megmondani bárkinek, főleg annak, akit nem is ismerünk, hogy mikor mehet, vagy inkább még nem mehet dolgozni?
25 éves voltam, amikor megszületett a kisfiúnk. Nagyon vártuk, izgatottak voltunk, és nem csak mi, férjem és én, hanem az egész család. Mindenki örült. Ez a boldogság még a mai napig is tart, most készülünk a második szülinapjára. Azonban a kapcsolatom a kisfiammal, és az anyasághoz való viszonyom néha szembe ütközik a mások által elvártakkal. Szeretném megosztani a történetemet veled, mivel úgy gondolom az anyaság nem abból áll, hogy mások megmondják mi az, amit neked szabad/kell/nem illik, hanem abból, hogy te magad alakítod ki a szabályokat, teremted meg magadnak a lehetőségeket, és csak akkor alkalmazkodsz azokhoz a külső tényezőkhöz, amikor te szeretnél.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] Én egy olyan anyuka vagyok, aki imádja a gyermekét, mégis a függetlenség iránti igényem elég magas.[/quote]
Ugyan nem süllyedtem depresszióba a forró nyári napokon a szülés után, valahogy mégsem éreztem teljesen komfortosan magam otthon. Fáradtság és kimerültség közepette valami másra is vágytam. Szerettem volna egy rugalmas anyuka lenni, mégis féltettem a fiamat, és nem szívesen bíztam sok mindenkire az elején. Teltek a hetek, hónapok, a huszonéves barátnőim a munkájukról, randizással töltött estékről, utazásokról meséltek. Úgy éreztem, ők nem készek arra, hogy megosszam velük az anyasággal kapcsolatos minden percemet. Fiatal anyukát pedig nem nagyon ismertem, a környékünkön is csak más korosztálybeliek voltak. Ekkor még nem volt meg a kapocs a korábbi és az új életem között.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Azonban ahhoz, hogy megértsd, miért nem volt nekem elég ez a csodálatos kis tünemény, azt is meg kell értened, hogy egy olyan röghöz kötésbe csöppentem bele, amire lelkileg nem voltam felkészülve.[/quote]
A szülést megelőző években Dániában tanultunk férjemmel, onnan mentünk tovább külföldre cserefélévre, és semmi nem volt számunkra akadály. Kisfiúnk érkeztével pedig jött a nyári forróság, amikor legkorábban este 8-9 volt, amikor kimehettünk kicsit levegőzni, a légkondi nélküli kánikula a nappaliban, és a folyamatos függőségi viszony fiam és köztem, amihez nem voltam hozzászokva, és még inkább nem voltam felkészülve.
Az első nagy lélegzetvétel akkor történt, mikor a hasfájós kisfiam elmúlt három hónapos, és a szélcső használatát elhagyhattuk. Aki nem tudja mi a szélcső, nagyon vicces történetek elmeséléséből maradt ki… A második nagy lélegzetvétel hat hónapos korában történt, amikor már nem az az ösztönlény volt, aki korábban, és többre is képes volt, mint a fekszik, sír, eszik, alszik sorozatra. Ne értsetek félre, a kisfiam egy tünemény, 6 hónapos korában már végigaludta az éjszakát, nagyon könnyen alkalmazkodik minden újhoz az életében, sokat nevet, már most, két évesen is hihetetlen humora van, nem tapad hozzám 99%-ban, tudok egyedül zuhanyozni, nem válogatós, és már 7.30 körül le tudjuk fektetni (és végig alussza az éjszakát).
Az egyik kedvenc történetem a közös kirándulásainkból, amikor kisfiam 4 hónapos volt, és én elvittem egy több, mint másfél órás Business Brunchra (üzleti reggelire) az Uránia Filmszínházba. Nagyon büszke voltam rá, hogy képes volt kibírni, sőt még jól is érezte magát, mindenki körülrajongta, és még emellett én is élveztem a délelőttöt. Az a pár óra számomra maga volt a megtestesült tökély. Elhatároztam hát, hogy elkezdek állásokra jelentkezgetni. Igen, jól olvastad, amikor a kisfiam éppen csak betöltötte az 5 hónapos kort, én elkezdtem állásokra jelentkezni.
Természetesen a mai magyar munkaerő piacon a 4-6 órás munkalehetőséget nem kínáltak fel egy pályakezdőnek, így az kevésbé volt opció. Hónapokig mentem folyamatosan interjúkra, kezdetben az volt a stratégiám, hogy csak a végén, az utolsó körnél mondtam meg, hogy van kisfiam.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] Mint később kiderült, ez egy hibás elképzelés volt. Felépítettem bennük egy olyan képet magamról, hogy bármit megteszek értük, majd ezt leromboltam amikor megosztottam velük, hogy van egy pár hónapos kisbabám. Így váltottam.[/quote]
Már az első megkeresésnél elmondtam mindenkinek, hogy anya vagyok. Nem hazudok, nagyon nehezemre estek ezek az interjúk. Előadni, meggyőzni a HR-eseket, hogy annak ellenére, hogy van egy kisfiam, van egy férjem is, egy fiatal nagymama is, aki majd otthon tud lenni a gyerekkel, ha beteg, nem fogok minden második héten betegszabadságra elmenni. És ezt végtelenszer el kellett mondanom, minden egyes interjú körön.
Azonban nem “csak” egy feltörekvő karrierista fiatal voltam, aki bármi áron el akart helyezkedni, én is felépítettem magam köré egy feltételrendszert. Nem lehet messzebb a munkahely, mint 25 percnyi utazás. Rugalmasság a munkaidővel, otthonról dolgozással kapcsolatban. Top cégnek kellett lenni a saját iparágán belül, versenyképes fizetéssel. És még erre jöttek rá a munkával kapcsolatos elvárásaim, amik szinte a lehetetlenség határait súrolták. Így aztán azok a cégek, akik elvárták volna, hogy késő estig dolgozzak, utazzak egy órát, vagy másfél! évet várjak, hogy megengedjék nekem az otthonról dolgozás lehetőségét, kiestek az első körök után.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]A magyar átlagot nekem nem sikerült hoznom a pályakezdőként való elhelyezkedéssel, nekem 5 hónapba került munkát találnom egy olyan cégnél, akinél a feltételek megvalósultak, és nem érdekelte őket, hogy van-e gyerekem, vagy nincs, csupán az elvégzett munka számított.[/quote]
{adselite}
Hálás voltam nekik, hogy meglátták bennem azt a lehetőséget, amit más cégek a kisgyermekes anyukákkal kapcsolatban meghozott előítéleteik alapján nem voltak képesek felismerni. Természetesen tudom, hogy nem lettem volna mindenhol befutó. Egy minta mindenesetre megfigyelhető volt. Elkezdtem tehát dolgozni, amikor kisfiam (csupán) 10 hónapos volt.
Amikor már egy önmagában oly magabiztos nő is, mint én, elkezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon a helyes döntést hoztam-e meg, rádöbbentem, hogy valami nincsen rendben a magyar társadalom által képviselt elvekkel. Dániában pár hetesen már bölcsődébe íratják a gyerekeket, Svájcban négy hónapig tart a szülési szabadság. A rendszer ki van építve, ott ez a megszokott. Idehaza viszont még a családi napközi és bölcsőde vezetőknek is tágra nyílt a szemük, amikor be akartam íratni a 10 hónapos kisfiamat. Négy pesti kerület bölcsődéjéből és családi napközik sokaságából utasítottak vissza minket (bár soknál már egyszerűen nem volt hely). Megkaptam, hogy igenis maradjak otthon a gyerekkel legalább másfél éves koráig, hogy ne legyek önző, és hogy miattam lelki károsodást fog szenvedni a fiam. Meg különben is mit képzelek én?
giphy.com
Az első pár hónap átmeneti megoldást nyújtott. Jött hozzánk egy dada, és amíg nem voltunk itthon, vigyázott a kisfiamra. Utána pedig családi napközibe ment, ahova másfél perc alatt beszokott, és azóta is imádja. Rengeteg mindent megtanult ott, és néha csak ámulunk a férjemmel, hogy már megint milyen ügyes, milyen gyorsan fejlődik. Kisfiam egészséges, nem több, mint három nap betegszabadágon voltam a tavalyi évben miatta, szereti a kis barátait, és képes mindig valami újdonsággal meglepni minket. A dadák kedvesek, odafigyelnek rá, és tudjuk, hogy jó helyen van kisfiúnk.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Én pedig boldog vagyok. Azzal, ha engedek a társadalmi nyomásnak, a sok ismerős és ismeretlen véleménynyilvánításának, és “igazi” anyukaként otthon maradok a kisfiammal, a lelki törésének megakadályozására koncentrálva, én roskadtam volna bele. [/quote]
Egy olyan szerepbe lettem volna belekényszerítve, amit nem akartam. Ehelyett most képes vagyok kiteljesedni, azt csinálni amit igazán szeretek. Az otthonlét viszont nem töltött el megelégedéssel, és nem akartam szépen lassan egyre nagyobb depresszióba süllyedni. Kisfiamat pedig nem szerettem volna kitenni egy olyan anya-fia kapcsolatnak, melyben őt okolom a saját döntéseim miatt. Most pedig, amikor reggel elmegyünk a bölcsődébe, végig nevetgélünk, délután négykor hazafele pedig kiélvezek minden egyes percet, amikor motorozás közben megállunk a parkoló autók előtt és megállapítjuk, hogy kinek az autójára hasonlít a családban, milyen a színe és a rendszáma.
Remélem az én történetem olvasása közben erőt gyűjtöttél, hogy merj lépni, azt csinálni, amit szeretnél, ami igazán boldogsággal és megelégedéssel tölt el, vagy pedig legközelebb nem ítéled el azokat az anyukákat, akik dolgoznak, nem szoptatnak, elviszik a nagyszülőkhöz egy hétre gyermeküket, vagy bármi olyat tesznek, ami meglepő első hallásra számodra.:)
