Hogyan tanítsam meg a gyerekemet arra, hogy álljon ki magáért, de jól nevelt is legyen? Ha kell, védje meg magát és azt, ami az övé, de mégse legyen irigy vagy verekedős? Egyikünk sem szeretne mindenkivel harcban álló, kellemetlen kis frátert vagy mindenen hisztiző erőszakos kis fruskát nevelni a gyerekéből. De azt sem szeretnénk, ha mindig a mi gyerekünk maradna alul, ha csak bambán állna és hagyná, hogy mindent elvegyenek tőle, vagy bántalmazzák. Akkor milyen példát is mutassunk pontosan? És mi vajon hogyan állunk mindezzel?
Kinek van igaza?!
Azt hihetnénk, hogy az „enyém a lapát, add ide a lapátot” harc a homokozóban véget ér, pedig mi felnőttek is tudunk pont úgy viselkedni, mint „hisztis” és „erőszakos” csemetéink, csak felnőtt témákba csomagoljuk és „véleménynek” meg „igazságnak” címkézzük a homokozó lapátot. Mi anyukák a homokozóban többnyire próbáljuk meggyőzni a gyermeket, hogy a) „A lapát itt volt, tehát mindenkié, nem sajátíthatod ki.” b) „A tiéd, de mi lenne, ha engednéd, hogy a másik is játsszon vele?” c) „Nem a tiéd, add vissza szépen”. Vajon, amit a gyerekünktől elvárunk, magunk is betartjuk? Egy fórumon heves vita tör ki a gyerekneveléssel kapcsolatban. Ha a fenti elveket alkalmazzuk, akkor a lehetőségeink a) „Mindenki oldalán van igazság, nem lehet a témát így lesarkítani.” b) „Úgy érzem, nekem van igazam, de mi lenne, ha engedném, hogy a másiknak is legyen saját véleménye?” c) „Belátom, jól érvel, lehet, hogy neki van igaza”. Ugye, hogy nem is olyan könnyű?
Nehéz, de megéri!
Ha elsajátítjuk az „asszertivitást”, azaz hogy úgy képviseljük a saját álláspontunkat, hogy közben nem bántjuk a másikat, nem csak a mi kapcsolataink javulnak, de a gyerekünknek is jó példát mutatunk. Nem csak az a lényeg, hogy tekintettel vagyunk a másikra, legalább ilyen fontos, hogy az önérvényesítést is gyakoroljuk, és hogy megértsük: kettő nem zárja ki egymást. Nézzünk egy másik hétköznapi példát. A férjed napok óta túlórázik, a gyerekek betegek, te pedig a kiborulás szélén állsz. Amit mondasz a) „Ez így nem megy tovább, mindent nekem kell csinálnom, semmiben nem számíthatok rád!” b)„Tudom, húzós most a helyzet a munkahelyeden, de van pár dolog, amiben nagyon jól jönne a segítség!” Vajon melyik megnyilvánulással van esélyünk arra, hogy együttérzést váltsunk ki, és még segítséget is kapjunk?
Bántalmazó vagy áldozat
Biztos volt már olyan élményünk is, amikor jól meg kellett volna mondani a magunkét, mégsem jött ki egy értelmes hang a torkunkon, amikor tehetetlenül tűrtük, hogy valaki lekezeljen, félre állítson, vagy kioktasson minket munkahelyen, hivatalban, vagy akár a családban. Mint ahogy valószínűleg voltunk már a másik oldalon is, mikor mérgünkben jól letorkolltuk anyánkat, bántó megjegyzéseket szórtunk a párunkra, vagy túl ingerültek voltunk a gyerekünkkel. Egyik oldalon sem jó állni, nem akarunk kiszolgáltatottak, tehetetlenek lenni, de a bűntudat is nagyon kellemetlen érzés, mikor utólag szembesülünk vele, mennyire túlzásba estünk. Megfelelő kommunikációval mindkettőt megspórolhatjuk. Nem kell felvennem a másik támadó stílusát ahhoz, hogy megvédjem magam, de nem is kell tűrnöm némán.
{adselite}
Együttérzés
Sokkal könnyebb zöldágra vergődni a nehéz helyzetekben, ha megpróbáljuk megérteni, miben van a másik. Miért viselkedik így, mit érezhet, mit szeretne elérni, hová akar kilyukadni. Anyaként nem az a legfontosabb, hogy a frusztrált gyerekünket gyorsan elhallgattassuk, vagy kapásból megoldást találjunk, hanem hogy „meghalljuk”, amit mond, megértsük és elfogadjuk, amit érez. Ha a „nem akarok oviba menni” reggeli műsorra nem kapásból leszidjuk, vagy csokival zsaroljuk, hanem csak annyit mondunk: „Tudom, hogy nehéz, és hogy jobb lenne itthon együtt játszani. Nekem sincs kedvem dolgozni, de sajnos muszáj. Délután folytatjuk, rendben?” Talán nem lesz minden esetben azonnali siker, de biztos többre megyünk, mint kiabálással, és mi sem fogjuk utána olyan rosszul érezni magunkat.
Aranyszabályok
Végül néhány általános szabály a megfelelő kommunikációhoz:
1. Én-közléseket használjunk „te-vádlások” helyett. A „megőrjítesz”, „kikészítesz”, „te mindig”, „te soha” nem túl szerencsés megfogalmazások. Helyette magamról beszéljek, arról, amit én érzek, fogalmazzam meg világosan, mit szeretnék, vagy mit nem szeretnék.
2. Ne hagyjuk, hogy elragadjanak az érzelmek, próbáljuk tudatosítani őket. Ha nagyon eluralkodnak rajtunk, és nincs jobb ötletünk, egyszerűen mondjuk ki, amit érzünk. „Most irtó dühös vagyok!”, vagy „Le vagyok sújtva.”
3. A másik kritizálása helyett, legyenek önálló érveim. Nem várhatom el, hogy figyelembe vegyék a véleményemet, ha képtelen vagyok elfogadni, hogy a másiknak is lehet sajátja.
4. Gyerekemmel, párommal, közeli kapcsolataimban nagyon fontos, hogy tudjak empatikus lenni. Nem kell mindjárt egyet érteni, vagy mindent elnézni, de sokkal könnyebb megfelelően reagálni, ha megpróbálom megérteni a másikat, és a helyzetet, amiben van.
