Amikor a fiam még baba volt, én pedig friss ropogós anyuka, kétségbeesetten kerestem megoldást az esti fél hetes, menetrend szerinti csecsemő sírására.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]
Napközben egészen jól elboldogultam, és sikerült kitalálnom, épp mire vágyik, mi a nyűgje. De ez az esti ordítás teljesen kikészített. Tehetetlennek és iszonyú fáradtnak éreztem magam, akár mit csináltam, a sírás maradt. A gyerekorvos (akiről azóta azt gondolom, hogy máglyára kéne küldeni) azt tanácsolta, hagyjam ott, egy fél óra múlva úgyis abbahagyja. Miután már teljesen ki voltam készülve – dacára a pszichológusi diplomának, korai kötődésről és egyebekről tanultaknak – hittem neki. Az én kicsi fiam azonban nem hagyta abba. Másfél óra múlva se. Tán még keservesebben bömbölt.
[/quote]
Néhány nap után felhagytam ezzel az emberkísérlettel, és rájöttem valamire. Vannak helyzetek, amikor nem kell feltétlenül megszüntetnem a sírást. Egyszerűen csak jelen kell lennem, hogy biztonságos körülmények között jól kibömbölhesse magát. (Nyilván ez nem minden helyzetre igaz, hiszen van, hogy éhes, fáj a hasa, stb.) A sírást azt hiszem nehezebb elviselni annak, aki hallgatja, ezért mindenképpen meg akarjuk szüntetni azt.
{adselite}
Segítség, a gyerekem nem boldog! Azonnal fel kell vidítanom! „Na, ne sírjál már!” – mondogatjuk. Kérlelgetjük, hogy ne érezze, amit éppen érez: „ne legyél már szomorú!” Az alany pedig előbb, vagy utóbb megtanulja, hogy sírni ciki, s ha véletlenül mégis kicsúszik, hát nyomban el kell fojtani. Pedig a „csak úgy kiadok magamból minden feszültséget sírás” már létezik a csecsemőknél, és természetesen a kisgyerekeknél is, akik már szavakba tudják önteni, mi nyomja a szívüket. Ha szeretnéd, hogy tiniként is meséljen el mindent őszintén, jobb, ha már most elkezdjük megszokni a síró gyerekkel járó rendkívül kényelmetlen érzést.
1. A sírás gyógyít, de csak, ha nincs visszafojtva, ezért nem érdemes se siettetnünk, se elnyomnunk a lefolyását. Szülőként meg kell tanulnunk mindössze kísérni, egyszerűen csak jelen lenni, együtt érezni, hagyni, hogy kijöjjön, aminek ki kell. Nem kell több, mint az ölelés, egy egy „tudom, tudom”, vagy a gyerek szavainak ismétlése: „nagyon szomorú vagy, mert hiányzik apa”. A gyerekek utána mindig sokkal jobban érzik magukat, és legtöbbször máris készen állnak a következő huncutságra.
2. Felesleges ilyenkor kérdezgetnünk, hogy mi a baj, előbb-utóbb úgyis elmondja. A „miért” kérdés megakasztja az érzelmi folyamatot és a fókuszt az amúgy is túldimenzionált mentális funkciókra irányítja. No, és iszonyú nehéz sírás közben beszélni. Ha eleget akarok tenni anya kívánságának és szépen megmondom mi a bajom, máris abba kell hagynom a bőgést. Fuccs a gyógyító hatásnak. Harmadsorban pedig, sokszor az lenne a válasz, hogy „csak”, amivel persze a szülő úgysincs megelégedve.
3. A sírás remek alkalom a kapcsolódásra. Legalább olyan intim, mint a szoptatás, vagy fektetés. Valami kinyílik a két ember között. A gyereknek nem mindegy, hogy ezt a kiszolgáltatott időt érzelmi biztonságban, a számára legfontosabb emberek társaságában tölti e el, vagy magányosan. Bátran használjuk ki szülőként ezt az időt, ne meneküljünk el előle. Előfordulhat, hogy épp semmi másra nem vágyott, s ez okozta a krokodilkönnyeket.
4. Sok olyan helyzet van, amikor a gyerek számára igencsak jól jönne egy jó kiadós sírás, de valahogy nem megy. Ilyenkor szoktak minket provokálni, egy jó kis veszekedésre, aminek, ha szerencséjük van, sírás lesz a vége. Tipikus helyzet az ovi, iskola feszültségeinek feldolgozására egy klassz rosszalkodás, engedetlenség, amikor anya megérkezik. Ilyenkor vegyük a lapot, ne menjünk bele a veszekedésbe, hanem egyrészt tegyünk meg mindent az újrakapcsolódásért: öleljük meg és ne leszidjuk a feszült gyereket. Másrészt próbáljuk meg kicsalogatni a valódi érzelmeket: „Látom nehéz napod volt ma, nehezedre esik megtenni, amit kérek” Vagy meséljünk mi: „Képzeld, milyen szörnyű napom volt, ez és ez történt. Most jól esne egy kiadós ordítás, van kedved csatlakozni?„
5. Hasonló a helyzet, amikor valami teljesen érthetetlen apróságon kezd el veszekedni, vagy sírni a gyerek. Az, hogy elbagatellizáljuk a kiváltó okot, nem segít. Lássunk a helyzet mögé, sírjon nyugodtan, ne okoskodjunk. A legjobb ilyenkor is, ha képesek vagyunk együtt érezni a gyerekkel.
Úgyhogy, ha elhárítottunk minden veszélyt, kikapcsolhatjuk a megoldó üzemmódot. Sokszor a legtöbb, amit tehetünk, hogy egyszerűen csak bátran benne maradunk a helyzetben, és hagyjuk, hogy a gyerek jól kisírhassa magát az ölünkben.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, keress meg, segítek: www.kolyokszerviz.hu
