Aditi Subramaniam, a Psychology Today szerzője elárult egy biztos trükköt, amivel könnyedén befolyásolhatjuk a gyermekünket – a szó legpozitívabb értelmében. Azzal, hogy egy feladat elé lelkesedéssel állunk és a részletekről jó előre tájékoztatjuk a csöppségeket, úgy tűnik, sokkal előbb rávehetjük őket az együttműködésre. De hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?
A szakértő saját példáján keresztül mutatta be, miként tudta lelkesíteni a gyermekét azáltal, hogy megváltoztatta a hozzáállását bizonyos kérdésekben. „A lányom kicsit kevesebb, mint egyéves volt, amikor szilárd ételeket kezdett fogyasztani. Soha nem evett korábban brokkolit, én pedig nem akartam, hogy rossz élménye legyen, és úgy járjak, mint azok a szülők, akik állandóan szenvednek, ha zöldséget akarnak a gyerekükbe tukmálni. Annyi lelkesedést gyűjtöttem magamba, amennyit csak tudtam és vidáman előadtam neki: Ma végre megkóstoljuk a brokkolit! Beleharapott, és megszerette.”
Aditi lánya, Sam, már több mint kétéves, és sok más kisgyerekkel ellentétben a mai napig kedveli a brokkolit sőt, egyáltalán nem zavarja, ha az étel eltérő textúrájú alapanyagokból áll. Pont ellenkezőleg! Egyenesen kedveli, ha valami ropogós, pl. répa, vagy alaposan megpirult krumpli is jut a főzelék, vagy éppen a rizs mellé. Aditi kiemeli, nem célja az, hogy mindenki elismeréssel adózzon a lánya, vagy az ő teljesítménye előtt, mert pontosan tudja, hogy vannak válogatósabb gyerekek, akiknek nem megy olyan könnyen az ételekkel való barátkozás. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy több már étellel is kipróbálta ezt a lelkesedési-módszert, és mindig azt tapasztalta, hogy a dolog működött.
Egy idő után bevonta a dologba a férjét is, akivel megfigyelték, hogy a lelkesedésük rendkívül fertőző, és nem csak egymást tudják bátorítani, támogatni, hanem egyértelmű, hogy a gyermeküket is.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]Ő éppúgy másolja a lelkesedésüket, mint a félelmüket, vagy az aggályaikat.[/quote]
Aditinek sikerült levonnia azt a következtetést saját példáján keresztül, amit egyébként számos más szakértő is megerősített korábban: a kisgyermekek sokkal többet érzékelnek és észrevesznek, mint amennyit mi gondolunk.
Újabb próbatétel – újabb metódussal kiegészítve
Bár csak kétéves Sam, szülei úgy veszik észre, sokkal gyakrabban megérti a hozzá intézett kéréseket, mondatokat, mint amilyen gyakran nem. Aditi azt ajánlja, mindig a lehető legtöbb várható, később bekövetkező eseménybe avassuk be a gyermekeinket, mert sokkal jobban fel tudnak rá készülni, ha előre figyelmeztetjük őket, mintha semmit se mondunk nekik. Ezzel rengeteg kiborulást, hisztit elkerülhetünk, hiszen garantáltan nem érzik majd magukat sem becsapva, sem elhagyatottan. Bár újdonság elé néznek, van némi információjuk az adott helyzetről, ízről, állagról, feladatról, nem teljesen vaksötétben tapogatóznak – ez a felnőtteknek is mindig óriási segítség, hát még a gyermekeknek!
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „]A tájékoztatással kapaszkodót adunk a csemeték kezébe, ami megnyugtatja őket, ha pedig látják, hogy a szüleiknek igazuk volt, egyre jobban és jobban bízni kezdenek abban, amit mondunk nekik.[/quote]
Ezt is igazolta Aditi egy másik példával: „Néhány hete átjöttek a barátaink ebédelni. Sam egyáltalán nem volt kedves hangulatában, sokat sírt, távolságot tartott és le sem tudtam tenni. Pár héttel később megint vendégeket vártunk, és kicsit aggódtunk a korábbiak fényében. Úgy döntöttünk, lelkesen előadjuk neki, milyen jó mulatság vár ránk: Ugye te is várod? Jaj, milyen jó lesz, biztos játszunk egy jót együtt és eszünk majd valami finomat is, rendben? Mit főzzek? A kedvencedet? Nem voltunk biztosak abban, mennyit fog fel abból, ami vár rá, és abban sem, mennyire ragad rá a lelkesedésünk, de bámulatos volt a különbség. Sam – bár kissé félénk volt – végig mosolygott, érdeklődő és nyitott volt, összességében sokkal jobb hangulatban telt a második este, mint az előző.”
