Ha társasházban élsz, talán neked is van egy Edit nénid. Aki feljön, kopogtat, csönget. Mert a gyerekeid elviselhetetlenül zajosak. Legalábbis neki.
A békés rajzolgatás öt másodperc alatt változott két dühöngő velociraptor csatájává. A kisebbik gyerekem kaján vigyorral nyargalt ötéves nővére alkotását lóbálva körbe-körbe a nappaliban, majd a kanapé tetejéről ugorva dübbent egy hatalmasat a padlón.
Csatt.
A közel egyméteres dupló-torony darabjaira hullva ért padlót. A lányom toporzékolt dühében.
Három perc.
Ennyit adtam gondolatban Edit néninek, aki valószínűleg már a lépcsőházi szemétlevivős papucsát kereste az előszobában, egy emelettel alattunk.
Két év.
Ennyi ideje lakunk ebben az álomotthonnak is nevezhető belvárosi társasházi lakásban. 120 négyzetméter, három gyerekkel ötünknek pont elég. Szuper elosztás, alacsony rezsi, lift. Ovi a szomszéd utcában.
És Edit néni alattunk, a másodikon.
Edit néni fogalommá vált a családunkban és a baráti körünkben. Lehet, hogy ott követtem el a hibát, hogy a beköltözésünk után nem kopogtattam be hozzá egy tálca süteménnyel. Talán akkor nem jelent volna meg az a nyomtatott nagybetűs cédula a földszinti faliújságon: „Társasházunk lakói az esti órákban pihenni szeretnének! Kérjük a kedves lakókat, tartsák ezt tiszteletben!”
Először azt hittem, bulizó fiatalok laknak valamelyik lakásban, ám a szembeszomszéd diszkréten figyelmeztetett: Edit néni ránk célzott.
Erről mi is meggyőződhettünk, mikor egyik este (nem éjfélkor, de nem is tízkor, hanem hét után néhány perccel) erőteljesen kopogtattak az ajtón.
– Jaj, kit áztattunk el? – riadtunk meg egyszerre. A panelben, ahonnan ide költöztünk, ez gyakori probléma volt.
Az ajtóban Edit néni állt, és dühösen fújtatott.
– Futóverseny van? Zongorát pakolnak? Reng a ház!
Sűrű bocsánatkérések közepette ismertük el, hogy a lábbal hajtós bébitaxi nem benti használatra való. Egy hét sem telt el, Edit néni megint zörgetett. Barátaink voltak itt szintén három gyerekkel, tény, hogy kétszer-háromszor végigügetett a gyerekhad a nappalin, mikor a konyha felé rohantak friss málnaszörpért.
– Mit foglalkozol vele? Én már megegyeztem az alattunk lakóval, hogy nyolc után csendben vagyunk, de addig áll a bál. Bocs, három fiam van. A te gyerekeid szobanövények hozzájuk képest – osztotta az észt a barátnőm. – Milyen mázli, hogy padlófűtés van. Legalább a radiátort nem veri.
– De mégis, neki is van némi igaza… tudod, milyen hangja van egy láda legónak, ha kiöntik .
– Tudom. Azt is, hogy mekkora zajt csap, ha az emeletes ágy tetejéről ugrálnak le egy kupac paplanra. Vagy ha rodeóznak az ugráló szamarakkal. Gyerekek. Nem lehetünk egész nap a játszótéren. Nem lapozgathatnak lexikonokat egész este. És nem retteghetek a lakásomban, hogy nehogy zajt csapjak véletlenül. Viszont nyolc után tényleg nincs dübörgés. Beszélj vele.
Nem hiszem, hogy a mi Edit nénink a legcsekélyebb mértékben is kompromisszumkész lenne. Egyszer kifejtette, hogy kétéves korig járókában van a gyerek helye, ahelyett, hogy a padlón csapkodja a fakockákat.
Persze nemcsak a vélt vagy valós zajongásunk miatt fúj ránk. Beadványt intézett a közös képviselőhöz a szerinte tiltott helyen tárolt babakocsink miatt. Nagy bosszúságára ezzel azt érte el, hogy azóta már papírunk is van arról, hogy jogunk van ott parkolni a babakocsival. Sajnos ez csak tovább szította felénk érzett gyűlöletét.
A három fiút nevelő barátnőmék azóta elköltöztek egy kertes házba, ahol kedvükre dühönghetnek a srácok. Nekünk még ez jó pár évig csak álom marad.
De addig?
Szörnyen frusztrál ez a helyzet. Miért kellene kínosan éreznem magam a saját lakásomban? Nem vad házibulikat tartok erkélyről kihajított hűtőszekrénnyel, ordító zenével, csupán három egészséges, az életkorának megfelelően élénk gyerekem van. Nem neveletlenek, nem törnek-zúznak, csak játszanak. Edit néni viszont negyven éve itt lakik, és jogot formál arra, hogy ő diktálja a szabályokat.
Kétségbeesetten próbálok nem foglalkozni vele, de már attól is gyomoridegem van, ha összefutunk a lépcsőházban. Lehet, hogy a férjemnek van igaza, és fel kellene venni a kesztyűt. Esküszöm, ha a legkisebbet is le tudjuk már passzolni éjszakára, elhívom az összes ismerősömet, és akkora bulit csapunk, hogy Edit néni visszasírja a bébitaxit!
