Nagy szerencsémre teljesen naivan vágtam bele a terhességbe és a szülőségbe egyaránt. Előbbivel mázlim volt, és természetesen nem fájdalommentes, de egész tűrhető szülésem volt. Az anyaság már más tészta! Utólag jókat nevetek magamon, hiszen olyasmiken aggódtam, hogyan fogom pelenkázni és vállficamítás nélkül öltöztetni a kislányomat. Nem is sejtettem, egy sokkal komolyabb nehézség vár rám, amit úgy hívnak: hasfájás.
Már az elején gondolhattam volna, hogy valami nem az igazi. Amikor a szülés utáni pihenőt követően először megkaptam a gyermeket, már úgy hozta a nővér, hogy „itt van a nagyhangú angyalka”. Persze akkor jót mosolyogtam a dolgon, titkon még büszke is voltam, hogy az én kislányom ennyire hiányolt. Aztán belecsöppentem a közepébe, és már a kórházban töltött napok alatt rá kellett jönnöm, hogy az én drágám bizony túlordítja az összes környékbeli gyereket. Nyugtattak, biztos csak az a baj, hogy éhes, tegyem minél többször cicire. Én szót fogadtam, és a második napon meg is érkezett a várva várt tej. Oh, méghogy megérkezett!…. Én már a kórházban fejni kényszerültem, annyira sok lett. Ennek örülnöm kellett volna, de nem töltött el őszinte boldogság, hogy jó pár hónapig a hasam, most pedig a forró és lüktető melleim miatt nem tudok pihenni. A fájdalomról nem is beszélve. A bőséges tejáradat ellenére is besárgult a leánykám, így élvezhettem az aluszékony gyermek jótékony hatásait. Az első két hét lényegében tényleg maga volt a mennyország, sok-sok megkönnyebbüléssel, hálával.
Gyorsan túltettem magam a lecsökkent alvásmennyiségen, és mivel fekve szoptattam, többször együtt bóbiskoltunk bele az éjszakába. Szóval a kislányom a megtestesült álombaba képét mutatta: evett, aludt, álmában pedig rengeteget mosolygott. Aztán a második héttől nem szűnő sírásba kezdett. Mi kipróbálunk mindent: felvettük, öleltük, cipeltük, altattuk, ringattuk, etettük, itattuk… és gazdagítottuk a gyógyszertárat. Volt, aki tanácsolta, próbáljam ritkábban etetni, mert az emésztés miatt fáj a hasa. Ez éppúgy hatástalan tipp volt, mint az összes többi, az én leánykámat egyedül a hordozókendő vigasztalta meg, de csak néhány hétig, mert ahogy felemelte a fejét, már nem volt hajlandó megmaradni benne.
{adselite}
Sajnos a helyzet nem akart javulni, volt, aki már szakemberhez akart küldeni minket, a doktornőnk is házhoz jött felmérni a terepet, a környéken lakók pedig csak ingatták a fejüket. Szerintem azt hitték, minimum nyúzom a gyereket, de hogy kézbe nem veszem egész nap, az tuti. Pedig mást sem csináltam, mint szeretgettem, hordoztam, tápláltam, ezért főleg elkeserített a reménytelennek tűnő helyzet.
Annyi mélypontom volt, hogy ha mindezt előre tudom, nem biztos, hogy belevágok a családalapításba. Legalábbis akkor őszintén így gondoltam, sőt szívem szerint az idő kerekét is visszaforgattam volna a gyerek nélküli, boldog napokba. Nem volt kedvem sem enni, sem akár kicsit kimozdulni, csak el akartam tűnni a föld színéről. A hormonok játéka miatt mindenkit megvisel a baby blues, és bár depresszióba nem estem, szerintem közel álltam hozzá. A védőnőm aggódott is értem, amikor rám szólt, hogy legközelebb engem is mázsára kényszerít, akkor tényleg ráálltam mérlegre. Hetente két kilót fogytam, úgyhogy mikor a nyolcadik hét-fordulót ünnepeltük, már leadtam mindent, ami a huszonhárom felszedett kilóból megmaradt… Szóval ennyire tehetetlennek éreztem magamat.
Három és fél hónapos korától hirtelen elkezdte elutasítani a szopizást. Először csak az egyik cicimet nem fogadta el, majd a másikból sem volt hajlandó enni. Mondták, hogy biztos kevés a tejem, vagy lassan folyik. Én ezt kizártnak tartottam, de addig sulykolták belém, hogy kipróbáltuk a tápszert. A kislányom ebből is pont úgy 20-40 grammot evett alkalmanként, mint korábban a szopizás során, pedig már majdnem négyhónapos volt! Mivel elfogadta a tápszert, elengedtem a szoptatással járó küzdelmet – bár nem is nagyon volt más választásom, hiszen valamit kellett neki adnom. Próbáltam fejni, és üvegből adni neki, de miután néhány nap eltelt úgy, hogy lábbal ringattam a babakocsit, és közben fejtem a tejet, erről is letettem. Ettől szintén bűntudatom volt, hiszen mások minden csepp tejért küzdenek, de nekem csak anyukám tudott segíteni, amikor a munkája engedte, a párom külföldön dolgozik. Kimerültem, és feladtam.
Sajnos a hasfájás ezután sem szűnt meg, de legalább enyhült. Végül egy nagyon érzékeny gyomrú babáknak való tápszer hozta meg a könnyebbséget, mikor a lányom már közel öthónapos volt.
{adselite}
Mindeközben az is kiderült az én kis tündérkémről, hogy távol áll a könnyű esettől. Mindent, amit lehetett, fordítva és nagyon későn csinált, és ami a szakkönyvek szerint tuti bejön, ő attól csak felhúzta magát. A mai napig ki nem állhatja az ölelgetést, és a puszilgatást, a legkönnyebben akkor nyugszik meg, ha hasra fektetem, és simogatom a hátát.
Azóta az is világossá vált számomra, hogy az összes nehéz tulajdonsága csak nekem, szülőnek nehéz. Neki az életben hatalmas segítség lesz, hogy makacs, kitartó, hogy ennyire talpraesett és bátran kifejezi nemtetszését. De ha mégse, úgyis mindenkit elvarázsol a világ leghuncutabb pillantásával.
