Jönnek mennek a napok, hetek… Vajk már 3,5 hónapos! Pontosan 4 napja, hogy a hasáról átfordult a hátára. Mondjuk ezt, azóta se produkálta, de legalább tudjuk, hogy képes ár, csak nem akarja. Meg maga a technika sem ismeretes előttünk, mert apa kint bagózott az erkélyen, én meg épp durván töltöttem fel gyerek rucikat egy aukciós oldalra… Emlékszem kb. 3 hete a lány elaludt – nappali alvás -, a fiú a játszószőnyegén vonaglott, apa a kanapén pihent, én meg készültem szoliba. Mikor odahajoltam, hogy adjak egy pusszantást a kis fickónak láttam, hogy küzd ezerrel… próbált átfordulni. Már sikerült az oldalára gurulnia, a felső lábával is előre-hátra rugózott, de nem tudott akkora lendületet szereznie, hogy megtörténjen a dolog. Én persze – a család dokumentaristája – egyből beizzítottam a telefonomon a kamerát és bíztató szavakkal kíséreltem meg levideózni az elsőt. Nyílván nem sikerült. Bár nem is rég felnőtt mellettem egy gyerek – 2,5 évesen felnőtt, hehe -, mégis hihetetlen, hogy egy év múlva már Vajk is járkálni fog, velünk eszi majd piros szószos tésztát, és összességében saját akarata lesz, amit kifejez majd. Mióta megszülettek a kölkök rengeteget videózom és fotózom őket. Egy egy homokozásról 10 kép is készül, mert ezen cuki a mosolya, ezen aranyos a kis barátnője, ezen jól látszik, mennyire sáros, ehelyett kell egy másik, mert lehet, hogy bemozdult… stb. A minap hajnal 2-ig rendeztem a képeket mappákba; adtam hozzájuk dátumot, címet, szortíroztam az újakat, csoportosítottam…
Nővérem hívta fel a figyelmem egy érdekes dologra;
A mi gyerekeink emlékeit már nem a tényleges emlékek képezik. Ha én például visszaemlékszem egy ominózus karácsonyra, mikor is tesómmal imitálva örültünk azoknak a világítós babáknak, amiket már pár héttel azelőtt megtaláltunk, sőt játszottunk is velük sutyiban, nos erre a saját szemszögemből emlékszem, az évek alatt elhomályosodott, természetes szubjektív torzításokkal együtt. DE az én lányomnak vajon lesz-e erre lehetősége azok után, hogy megnézi a videót/képsorozatot arról, ahogy a második karácsonyán nyitja az ajándékait? Kérdés, elvesszük-e gyermekeinktől a lehetőséget a saját emlékekre azzal, hogy dokumentálunk? – hű, ez elég Szex és Nyújorkosra sikerült.
Nem tudom. Amikor azt a pár megmaradt gyerekkori fotómat nézegetem, amit van szerencsém birtokolni, azt gondolom felesleges havonta 50-60 képet készíteni az életünkről. Sokkal nagyobb kincs egy-egy elkapott pillanat, amit nem tudtak előhívás előtt cenzúrázni a szereplők. Akkoriban nem hallottuk senkitől se; „Jesszus, ezt töröld ki, csinálj egy újat!” Izgatottan vártuk, hogy A fotóboltból hazatérjen a szülő/nagyszülő és megnézzük a képeket.
A mai digitalizált világban törlünk, újraveszünk, effektezünk, manipuláljuk a képeket, és olykor a családot is. Anno készült egy –azaz 1 darab – kép a karácsonyi ebédről. Azt szevasz. Ha épp töltött kápi lógott ki a nagybácsi szájából, miközben anyuka „épp” úgy tartotta a fejét, hogy az igazán nem is létező tokája kétszer ránk is pislogott, a pici cuki kislány meg az orrát túrta, akkor az került be a fotóalbumba, és ma imádjuk nézegetni! Ezzel szemben, ma mi megy? Fotó, körbemegy, valaki visszakozik, majd újra… és lehet, hogy ez még háromszor megismétlődik. Rossz ez? Kell-e okolni a technikát? Nem gondolom. Egyszerűen ez más. Mint, ahogy anno-anno az emberről készült két kép és hello – egyik pólyásan, másik házasságkötéskor. Változunk mi, változnak körülöttünk az eszközök.
Most nézzen mindenki jó mélyen a telefonjába, fényképezőjébe, számítógépébe- laptop, net/notebook, tablet, pc… stb – és tegye fel a kezét, akinek egy adott eseményről össz-vissz kettő darab képe van! Na, valaki? Senki? Á, ott valakit látok! – vagy még sem…
FORRADALMAT HIRDETEK!
Kerek 1 héten keresztül – ez olyan már-már kényszeres dokumentálósnak, mint amilyen én vagyok rettentő nagy kihívás -, szóval mostantól 1 héten át, próbáljunk napi maximum 1, azaz 1 darab képet – áááá sírok – készíteni. Továbbmegyek – ne neeeeeeeeeeeeeeeeeee -, azt az egy darab képet csupán egy kattintás előzze meg. Ha épp keresztbe állnak a szemeink rajta, vagy véletlenül kitoltuk a nem létező hasunkat, a gyerek épp elfordult, a kutya pont akkor nyalogatta a bigyókáját, a vakut elfelejtettük bekapcsolni… nem számít, a szabály, az szabály. Szabály egy forradalomban? – én is össze tudok hozni fogalmakat.
Tudom, hogy a családját/életét/munkáját/főztjeit már-már kényszeresen megörökítő embertársaim ritkábbak, mint a mosásban lévő zenélő plüssök, DE ha te vállalod a forradalmi fel/kihívást, jelezd! A FB hozzászólásban jöhetnek a képek!
Jövő heti blogomban közzéteszem a napi 1 fotómat! Én már most kivagyok… De megcsináljuk, ahogy egy általam kedvelt fitnesz anyuka mondaná; „ott vagyok veled, megcsinálod, magasabbra, még, tartom a lábad…izéé a kezed!”
Az olvasás közös élmény!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!;)
