1. Fejezet
Halkan osont be a szobába. Az ágyat néma holdfény világította meg. Az alakok körvonalai jól látszódtak, fáradt szuszogásuk épp oly ütemesen hallatszott, mint a tücskök ritmusos ciripelése. A lány lassan közelítette meg az ágyat, palástként szolgáló takaróját maga után húzva. Mikor annak széléhez ért, először csak suttogott; „Pici tévé…” ám reakciót nem kapott.
Kezdett mérgessé válni, de próbált uralkodni féktelen bosszúálló természetén; ”Anya, pici tv…” Valami halk neszezés hallatszott, a takaró megmozdult és egy sminktől elmosódott szempár nézett vissza rá, majd egy rekedtes hang így szólt; ”Szia kicsim, mit csinálsz te itt, hány óra van? Jesszus, na ne szórakozz velem, hajnal fél öt, tuti nincs tévé. Menj vissza aludni…” – s azzal visszacsukta szemeit. A lány nem mozdult, kivárásra játszott. Csak állt ott, és hangosan sóhajtott egyet. „Jó, akkor feküdj be mellénk, csak hagyj még egy kicsit aludni” A lány felmászott az ágyra, próbálta eltalálni anyja veséjét, de csak a gyomrába sikerült beletaposnia, majd befeküdt közé és az apja közé. Pár percig csendben feküdt és figyelt. Meredten bámulta maga előtt az árnyak játékát a mennyezeten. Mikor megbizonyosodott arról, hogy anyja majdnem visszaaludt, egyre erősödő, monoton monológba kezdett; „Pici tévé, utolsó-utolsó pici tévé, anya pici, anyaaaa…” A végén már-már hisztis sikításban tört ki mondandójának nyomatékot adva. A hatás pedig nem maradt el; ”Jaj lányom maradj csendben, kérlek, felébreszted apádat, a tesódat! – szólt anya suttogóan mérges hangon – „Jól van, bekapcsolom a tévét, de akkor picit hagyj még aludni, jó? Heves bólogatás és egy csendes ühüm volt a válasz. Ismét anyán át, most sikerült a bordáin átbalettoznia – kis sikerélmény. Behuppant a kanapéba, és várt… pár másodpercet, aztán elölről kezdte az egészet; „Pici-pici tévé, anyaaaa pici utolsó tévé, anya, áááááá…”
Eközben az ágyból; „Jól van, jövök már macika, legyél picit türelmesebb kérlek, felébresztesz mindenkit, bakker, halkabban már, na!” Anya odabotorkált a sötétben a polchoz, levette a távirányítót, megnyomta a 38-as gombot, majd egyből vette is az irányt vissza, egyenesen az ágy édes ölelő karjaiba. Letette fejét a párnára, épp húzta volna magára a puha pokrócot, mikor; „Anya kajcsi! Anya sesíííí, kajcsi!” „Jól van, jól van pssszt, hozom már…” Kifelé menet hallatszott egy halk – egy igen halk – nem hiszem el f…m, de anya ment, rendíthetetlenül a konyha felé, útjáról egy elkóborolt és az előszobában orvul ólálkodó machbox sem téríthette le. Immár kommentár nélkül töltötte meg a cumisüveget vízzel, majd mérte bele a Junior 2+ tejitalhoz kapott apró kanállal a 8 adagot. Összerázta, majd visszatért a kis hápogó kacsáktól és rózsaszín elefántoktól tarka nappaliba. A lány fejét oda sem fordítva nyúlt az üvegért, anya próbálkozott egy gyenge „Adsz anyának egy puszit?” kérdéssel, de reakció híján visszatért az ágyba. Mikor már épp belemerült volna álomócánjának gyermeki mélységébe, fájdalmas ordítás rántotta vissza a mólóra.
Kipattanó szemei előtt egy vergődő 5 hetestől remegő kiságy tárult fel a feljövő nap halvány fényében. „Most komoly, hogy mind ketten engem szívattok?” – hangzik félig hangosan, de leginkább értetlenül fájdalmasan anya hangja. „Nem hiszem el, komolyan már, kicsináltok, meghaltam, kész” – hallatszik, miközben már a kiságy szélénél állt és emelte fel éhségtől meghalni készülő fiát. Szegény szerencsétlen gyermek, alig 2,5 órája, hogy bekésővacsizott. Felháborodása teljesen jogos, sőt támogatni való. Anya odacsoszogott a kanapéhoz – kezében a kis visító rovarkával -, leült és arra gondolt, milyen jó is lesz pár év múlva, mikor a gyerekek felkelés után a szobájukban eljátszanak majd együtt, esetleg reggeli szendvicset is készítenek majd maguknak és hagyják anyát és apát reggel 8-ig aludni. Persze addig túl kell élni… mindenkinek…
Az olvasás közös élmény!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
