Az a bizonyos „SZABADSÁGOT az anyáknak” érzés
Pár nappal ezelőtt még úgy éreztem és gondoltam, hogy remekül elboldogulok két gyerekkel. Voltak holtpontok, főleg a reggelek, a koordináció is hagyott maga után kívánni valót, Vajk is gyakrabban sírt az ágyában, mert nem mindig tudtam azonnal kivenni, ha épp felébredt. Ma reggel azonban szörnyen borúsan látok mindent. Negyedszer sírom el magam.
Az egyik sír, a másik hisztisen üvölt, vagy épp követelődzőn nyafog. Ritka, mikor épp csend van. Ahogy a lány a kisautóit leejti a földre, mintha az agyamat ütnék kalapáccsal. Az alvás és pihenés meg még ritkább. Közben jön az aggódás, hogy ha nem tudok pihenni, annyi lesz a tejemnek. De ott a lány is, akivel foglalkozni kéne, nem ülhet örökké a tv előtt mesét nézve. A férjemről nem is beszélve, szegény sose gondolta volna, hogy egy házisárkányt vett feleségül.
Mire megírtam ezt a mai bejegyzést, háromszor kellett felállnom, mert valamelyik vagy felébredt és üvöltött, mint egy sakál, vagy épp nyifi-nyafi hercegnőnek akadt valami problémája.
Rászólok Töpire – nyílván nekem is kevesebb a türelmem, így hamarabb leszek erélyesebb vele -, ő pedig egyből megy apához, vagy bemegy a szobájába, gyakran magára csukja az ajtót is, és sír. Én meg állok megsemmisülve és szörnyű hallgatni, akkor is, ha tudom nagy része hiszti. Közben az motoszkál bennem, hogy basszus, engem is igazán megérhetne, nekem se könnyű ez, miért nem lehet, hogy picit türelmesebb legyen? Hiába mondom neki, hogy anya fáradt, anya most nem ér rá, anya szeretné, ha picit együttműködőbb lenne. Nyílván nem érti meg, mert 2 éves múlt.
Én reagálok így, akit eddig az se zavart, ha egyszerre ment a zenélő zongorája, énekelt a játszóasztala és mellette hangosan hisztizett valamiért. Tökre tudtam ezeket kezelni.
Egyre inkább azt érzem, hogy a nyaram óvodai és bölcsődei dajkaként fog eltelni, szabadnapok nélkül. Férjem el tud menni külföldi meccsekre, a barátaival éjszakába nyúlóan találkozni, ki tud menni az erkélyre cigizni, ahol senki sem zavarja. Mikor elmegy dolgozni, nem kell senkire sem figyelnie csak magára. Gondolom ezt, miközben tudom, rengeteget segít nekem, mindig megbeszéli velem nekem belefér-e, hogy ő most elmenjen egy picit. Egyszerűen keserű a szőlő, mert ő megteheti és ez idáig én is megtehettem. Most meg van egy kis rovarom, aki nélkülem nem tud meglenni. Imádom és én se akarnék nélküle lenni, hát ez a 22-es csapdája.
Mikor Töpi megszületett nyílván nehezebb volt a dolgom, mert új volt egy újszülöttet gondozni. De mégis jobb helyzetben voltam, mert a figyelmem csak két helyre koncentrálódott –férj és gyerek. Most pedig férj, dackorszakos testvér, csak sírni képes kisbaba, vizsgák, a háztartásról, bevásárlásról, két gyerekkel való közlekedésről nem is beszélve. De ami a leginkább hiányzik, az talán a szabadság. Ami gyerekkel is megvolt. Az, hogy gondoltunk egyet és elmentünk valahová. Most meg azt érzem, be vagyok zárva ide. Maximum a játszótérig vagyok mobil, de oda is csak félve megyek, mert egyszerűen nem tudom, hogy kéne megoldani egy 2 éves Duracell nyuszi és egy cicizős csecsemőt együtt. Pláne, hogy az egyetlen játszó, ahol árnyék van, beláthatatlan, így ha én találnék is egy szabad padot, ahol épp nem ül egy apuka sem, akkor sem látnám mindig a lányomat. Megbízni meg nem tudok benne, hogy ha kinyitják a kaput nem rohan ki, vagy épp nem megy azokhoz a játékokhoz, ahol a nagygyerekek fellökhetik, vagy ráeshetnek. Ha hármasban megyünk le, akkor rendesen „tolja” a babakocsit, ha picit előrefut, visszajön. Ám közértben még nem voltunk, csak piacon – szóval a lány kontra polcok még nem volt letesztelve.
Ami az egészben a legfrusztrálóbb, az az, hogy nyílván egyikőjükre sem tudok és akarok haragudni. Mindhárman úgy viselkednek, ahogy az várható volt, ahogy az természetes, sőt. A férjem rengeteget segít, például hajnalban is simán felkel, ha én nem tudom visszaringatni a kis srácot. A lánnyal rengeteget foglalkozik, hogy én tudjak pihenni, ha ő itthon van.
Eddig teljesen jól működött köztünk a megosztás. A türelemdoboz kiürülésének megosztása. Mikor egyikünknél már épp elszakadt volna a cérna a másik átvette a helyét, vagy visszarántotta őt a gödörből. Ám valahogy azt érzem, hogy MA képtelen vagyok erre.
Utálom, hogy sokszor sajnos durvábban szólok a lányra, hangosabban, időnként kiabálok is vele és felnőtt viselkedést várok el tőle.
Ami a legrosszabb az a bűntudat mindhármukkal szemben. Az, hogy rengetegszer igazságtalan vagyok velük, amit én is pontosan felismerek, mégse tudok ott helyben másként reagálni.
De, hogy őszinte legyek, lehet csak egy nagy fenékbe rúgás kéne nekem, hisz 3 hete szültem. Mit akarok? Hogy minden olyan legyen, mint a lányomnál, mint a gyerekek előtt, mint lesz majd pár hónap múlva? Kell idő, hogy összeszokjunk, beálljon a rendszer, a lány is elfogadja, van egy testvére, már nem minden figyelem összpontosul rá. Egyszer biztos majd én is tudok 5 órát egyben átaludni, talán a fáradtság az oka, talán elkapott a szülés utáni depi, vagy csak front van, vagy egyszerűen változik a hormonháztartásom… De legyen akármi is az oka, nem az számít, hanem, hogy meg kell oldjam. Nem akarok idegroncs anyuka, és sárkány feleség lenni.
Bevallom, ha tegnap írom meg a mai bejegyzést, teljesen más témákat hoztam volna be, de örülök, hogy nem így történt. A fenti sorok remek ventilálást biztosítottak, köszönöm, hogy meghallgattátok panaszkodós szavaimat. Már most jobb. Komolyan! Párszor közben is elpityeregtem, ami amúgy is oldja a feszültséget. A lány apjával lent motorozik, Vajk végre elaludt, én pedig most megyek, letusolok, sminkelek, veszek 3 mély levegőt és abbahagyom az önsajnálatot!
A végén szeretnék egy igazán meghitt képpel zárni, mely hajnali egy körül készült pár napja – a hajamat nem ér cikizni, be van csavarva. Vizsgákra készültem volna, de mindkét gyerekem felkelt és hirtelen nagyon anyásak lettek. Imádom őket és a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, hogy megszülettek.
