Mikor még a lánnyal voltam várandós párszor elképzeltem, milyen jó is lesz üldögélni a játszótéren, olvasva egy jó könyvet, miközben méhem gyümölcse időnként odasuhan mellém, ad egy cuppanós puszit, iszik egy kis vizet, vagy leül mellém, és együtt elmajszolunk egy fürt szőlőt, majd visszamegy a többi gyerekkel játszani. Majdnem ilyen…
A játszótéren még alig lézeng egy-két gyerek és szülő. Begördülünk, délután 4. Töpi ma korábban ébredt a nappali alvásból, ami előrevetít egy komolyabb lefolyású fáradtságot jelző hiszti-rohamot. Leparkolunk a babakocsival a még nap barnította padnál – tudva, hogy mire ébred a kocsiban szunnyadó kis fickó, elég árnyék vetül majd a területre egy gondnélküli kivételhez. A lányt szabadon eresztem, a hónapok alatt igencsak megcsappant homokozó készlet kiöntését követően pedig leülök a már említett helyre. Előveszem a telefonomat, rácsatlakozok a FB-s „kötő-klubra”. Információáramlás beindul –„megszületett, 12 hetesek vagyunk, nem alszik/eszik, pelussal mi a szitu, harap, szeretem, a legcukibb képek, válunk, szex, ki hogyan mit”. Kicsivel később megérkeznek a barátnők, barátok (Milla, Lencsi, Szabi).
Együtt a csapat, mehet a játék. Anyukáknak helyszorítás a padon, a mellettünk lévőn is ismerős arcok bandáznak. Kellett azért pár hónap, hogy a „gyakran látott” gyerekhez anyát, majd mindkettőjükhöz magabiztosan nevet társítsak. A ki kinek az apja, nagyszülője már kevésbé sikeresen lett feltérképezve. Beindul a buli, jönnek a sztorik, ébred Vajk. Barátnő-, kismama-, anyukatárs egyből kikapja, én már készítem a cickóautomatát, közösen összehozzuk a szinte észrevétlen ráhelyezést, majd büfikendő takarásban megkezdődik a mostanában igen küszködős uzsonnázás. Sajnos a vállalat úgy tűnik beszüntette a gyártást, a megmaradt készletek vészesen fogynak. Más cég termékével vagyok kénytelen pótolni, a kereslet ugyanis nem csökken, sőt várhatóan nőni fog. A kisasszony e 10 perces idősávban az alábbi felsorolásból egy, de legtöbbször minimum két dolgot biztos, hogy beiktat; pisilnie kell, valakivel összeveszik, elesik, leesik, összevizezi magát, inni kér, enni kér, hintázni akar, halálos, földön fetrengős hisztiben tör ki, az ölembe akar ülni. Szerencsémre mindig van egy-két anyuka/apuka, akik kisegítenek ezekben a helyzetekben. Szeretném kiemelni a Lara-Béla párost! Pusszanat nekik! De elég a smúzolásból, térjünk vissza a napunkhoz. Etetés után következik a büfiztetés, amit szintén nem én végzek – na jó, ritkán mégis az én vállamra kerül a fiam, de nem gyakori. Őszintén? Eleget bukik rám a srác, simán átadom ezt a lehetőséget időnként más, babára kiéhezett 2-3 éves gyerekkel rendelkező anyukának. Az így nyert 5-6 perc épp elég arra, hogy előkészüljek a szabadban pelusozáshoz, gyorsan elkapjam a lányt egy arctörlésre – valami oknál fogva mindig homok bajsza és borostája van -, tovább kortyoljam a megérdemelt kis kólámat. Mikor a felnőtt férfiakat megszégyenítő büffenet elhagyja ártatlan fiam ajkait, babakocsiba be, gatya letol, pelus felnyit és… feltárul a félelmet keltő, rettegést teremtő, szeszélyes, veszélyes zelefánt. Nincs sok időm, bármikor meglephet, így gyors törlés, pár pillanat száradási idő után egyből dobom is fel a friss, ropogós pelkát. Mindeközben a következőket hallom magam mellől; „Add neki vissza! Ne legyél irigy! Az a kisfiúé, nem a tiéd. Ne úgy csússz le! Megyek! Gyere! Kell pisilni? Szomjas vagy? Nem vagy éhes? Egyél egy kicsit! Vigyázz! Basszus…”.
Mindeközben megkezdődik az apukák beszivárgása. Óvatosan, lassú, megfontolt léptekkel közelítenek a kerítéshez. Tudják, hogy most bizony rajtuk a sor, a még 1-2 órát pihenés nélkül kell végig tolniuk. A mi apukánk is befut. Csók nekem, üdv a többieknek, puszi Vajknak, rohanás a lány után, aki homokcsíkot húzva maga után épp elrohan előttünk. Még egy óra. Megy a dumcsi, a röhögés, egyre gyakoribb a hiszti-kezelés. Támadásba lendülnek a szúnyogok is. Fáradunk. 18:55, juhé! Mehetünk haza! A lány behívása nem egyszerű feladat. Kérés, rászólás, felszólítás, fenyegetés… a végén kényszerintézkedés. Van, hogy puszit ad a kisbarátainak és minden gond nélkül pattan a kis mocijára, van, hogy próbál alkudozni, de a végén vesztesként távozóban senkitől se köszön, most épp könnyek közt szipogva hisztizik, miközben apja karjaiban vergődik csapdába esett dúvadként, s ordítja „Jááátszótééééééééééééééééééééééééééééééér!!!!!”
Nem épp olyan, mint gondoltam, nem is olyan, mint a filmeken, sem, mint nagyszüleim nosztalgia délutánjain. Mégis szeretem a játszóterezős délutánokat. Jó meg- és kibeszélni a kölköket, hallgatni mások sztorijait, kibeszélni a gyerekkel üvöltős anyukákat, megoldani konfliktusokat, titkon megdézsmálni a gyerek elől a pihe-puha sajtos kiflit, rájönni, milyen döbbenetesen sokféle homokozóba való játékot gyártanak, és felismerni, hogy akármennyit is veszel a sajátodnak, tuti, hogy a másiknak lesz egy sokkal jobb.
U.i.: Ritkán előfordul, hogy Töpi leül és homokozik… általában akkor kezd bele elmélyülten, mikor bejelentjük, hogy 5 perc és megyünk. Murphy. De eléri a célját, mert ilyenkor szoktuk még hagyni egy picit játszani, hisz olyan jó látni is a gyereket, nem csak gyanakodni, hogy az ott suhanó elmosódott rózsaszín sáv a mi lányunk.
U.u.i.: Kevés jobb érzés van annál, mint amikor ordítás-üvöltés-sírás-hörgés egyvelegre felkapod a fejed, gyorsan körbepásztázol, majd hatalmas sóhajjal konstatálod, hogy nem a te gyereket adja ki ezeket a hangokat, mert a tiéd szépen eljátszik épp, mindennemű konfliktust mellőzve. Sajnos esetemben ez a felismerés elég ritka.
Az olvasás közös élmény:
Ha tetszett oszd meg másokkal is!:)
