Ez a nap is elérkezett, az 58. blog bejegyzésem. Köszönöm, hogy végig, vagy részben megélted velem ezt az időszakát az életemnek. Egy időre búcsút veszek tőled, életem más szakaszba érkezett. Olvasd kérlek, az utolsó bejegyzésem, és fogadd tőlem szeretettel, alázattal és megbecsüléssel.
Töpi óvodás nagylány lett. Többségében vidáman, ugrándozva megy be a Cica csoportba, de akad, mikor sírás közepette veszi az ölébe Ica néni. Egyelőre ebédig marad, utána haza hozom. Nagyon szereti, más gyerekekkel játszik, festeget, rajzol, gyöngyöt fűz. Nekem is pici könnyebbség, hogy délelőtt nem kell két gyerekre figyelnem, de nagyon várom már a delet, hogy indulhassak érte. Több energiám marad rá, és így jobban is telnek a délutánok.
Vajk negyedik fogát növeszti. Kezd négykézláb álldogálni, hamarosan meg is indul belőle. A nővére első héten egyből be is nyelt egy durva náthás, köhögős nyavalyát az oviban, amit szerencsésen átadott neki is – meg nekem, de az mellékes. Ezzel együtt már közel 4 hete folyik az orra, amit ő is és mi is megszenvedünk.
Egyre jobban elvan, egyre inkább lefoglalja magát. Ül és kipakolászik egy dobozból, nevet azon, ahogy Töpivel táncolunk, kikúszik az előszobába, én meg majdnem szívinfarktust kapok, mikor a nappaliból megpillantom a szemem sarkából – hozzá kell még szoknom, hogy milyen gyors és halk a gyerek.
Így, hogy betegségek folytonos láncolatában élünk, Vajk jelenleg a mi szobánkban dekkol – folyton felkeltették egymást a kölykök a köhögésükkel, krákogásukkal. Elég kevés privát időnk jut egymásra a férjemmel. Ő is és én is belekezdtünk saját projektbe, így az estéink nagy részében vagy valamelyik gyereket altatjuk vissza, vagy „dolgozunk” ki-ki a saját laptopján. Persze szakítunk időt csak egymásra is, de ezek mostanában ritkábban fordulnak elő. Úgy érzem ez az élethelyzet, ezeket a pillanatokat még csodálatosabbá teszi.
{adselite}
Mostanában sokszor kiborulok és hangosan kimondom; Miért kellett nekünk még egy gyerek? Egyáltalán miért kellett nekünk gyerek? Ordítanak, nyugtalanok, nem lehet tőlük aludni, folyton hozzájuk kell alkalmazkodni, lassan be kell zárni az ajtónkat, hogy a lány ne törjön ránk, miközben igen közel kerülünk egymáshoz… A minap járt nálam barátnőm, aki most tervez férjével házat venni. Elmesélte, hogy milyen hatalmas konyhát tervez, milyen lesz a kert, az medence. Rengeteget utaznak, van idejük csak ülni és nem csinálni semmit, amellett persze, hogy sokat dolgoznak. Nincs gyerekük és nem is szeretnének. Bevallom, egy pillanatra átfutott az agyamon, hogyha nekünk se lenne, mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne minden. Lenne hálószobánk – a nappali tényleg csak nappali lenne -, az egész este a miénk lenne, akkor és ott szeretkeznénk, amikor nekünk tetszik, akkor aludnánk, amikor elfáradunk, kevesebb stressz érne, kisebbek lennének a kiadásaink, simán megtehetném, hogy nem főzök 1 hétig, nem kellene minden nap minimum 2x porszívóznom, nem esnék át játékautókon, mindig rend lenne, bármikor bárhová elutazhatnánk, csak ketten lennénk.
Aztán kizökkentve a gondolatmenetemből, a lány odajött, átölelt, és azt mondta; „Szeretlek anya!”
Ettől hirtelen minden visszaállt, mert nyílván könnyebb volt, míg nem volt gyerek. Könnyebb volt addig is, míg csak egy gyerek volt. De igazán család mi így négyen vagyunk, a magunk nehézségeivel és szépségeivel egyaránt.
Tanács tőlem, neked; ha úgy érzed ki vagy, lemerült az aksi, eleged van mindenből, írj egy „szeretem” listát. Itt van az enyém:
Szeretem a férjem, és a két gyermekemet. Szeretem, hogy mellettük van más elfoglaltságom is. Szeretem, hogy a férjem, mindig mellettem áll. Szeretem, hogy soha se egyszerre veszítjük el a türelmünket, hogy egyikünk mindig látja a fényt az alagút végén, a másik pedig hisz neki! Szeretem azt a lakást, amiben élünk – lehetne nagyobb, lehetne szebb, de mi boldogan élünk benne, és ettől felértékelődik a számomra. Szeretem magamat, szeretem az életemet, szeretem a mostanában meghozott döntéseimet.
DVReni
