Idén is elterveztem, hogy ez lesz az. Ez lesz az a karácsony, ami tele lesz hangulattal, jókedvvel, mókázással, tradíciókkal. A lány majd csengettyűszóra rohan be a szobába, hogy megnézze, mik kerültek a fa alá, finom ebédet készítek, amit együtt az asztalnál fogyasztunk el. A rádióból nyálas „merry christmas” melódiák szólnak, miközben mi felnőttek házi forralt bort szürcsölgetünk, és várjuk, hogy megsüljenek a mákos és diós beiglik.
Nos, idén se sikerült. Pedig mindenféle idegeskedés és hajsza nélkül főztem délelőtt, a karácsonyfát Töpi díszítette fel egyedül, amit mind nagyon élveztünk. A nővérem becsábította a szobájába a lányt, majd a telefonomon lejátszott – youtube-ról rögtönzött – csengőszóra jött ki, és nézte meg az ajándékokat. Ő bontotta ki őket, nagy hévvel és örömmel, a kis autók és könyvek nagy boldogságot okoztak számára. Vajk is mosolygott a kis kuncogó plüssére, sőt pár nappal a szent estét követően már majdnem felült, és a kúszás is beindult nála.
Mégse éreztem azt, amit szerettem volna, és ez némi csalódottsággal töltött el, megint. Nem akartam erőltetni most se semmit, csak, valahogy nekem egészen piciként volt utoljára részem igazi karácsonyosdiban, és egyszerűen nem sikerül a saját családom számára ezt megteremtenem. Ez pedig bánt. Bánt, mert szeretném, akarom, hogy az én gyerekeim várják ezt az ünnepet, átérezzék a varázsát. Csak épp azt nem tudom, hogyan, ha bennem se kelt ilyesmit.
Talán az apa nélküli ünnep egy magába roskadt, iszákos anyával, a műkedvességgel átitatott ajándékozás a nagyszülőkkel, a magányos fadíszítés tévézés közben, nem a legjobb ugródeszka egy hangulatos és meghitt hagyomány megteremtésére, de… de nem adom fel!
Szeretném azt érezni, hogy kedvem van már 2-3 héttel 24-e előtt feldíszíteni a lakást, gyertyát gyújtani az ünnepi ebédnél, mézeskalácsot sütni a kölkökkel, díszeket készíteni, és megteremteni a saját családom ünnepi tradícióját.
Annyi éven át nem jelentett számomra semmit ez a 3 nap, hogy félek, nem leszek képes megfelelni a saját elvárásaimnak.
Ám, számít-e egyáltalán, hogy decemberben nem érzem a szívemet csillogó díszekkel megrakott szobában? Egész évben imádom a szeretteimet, boldoggá tesznek minden nap, örülök, hogy vannak nekem, és számos alkalommal meglepem őket, hol ajándékkal, hol kedvességgel, hol figyelmességgel, hogy szívességgel. Nem ez számít? Nem az az egésznek a lényege, hogy törekedjünk a másik megértésére, elfogadására, hogy mindig kimutassuk, szeretjük őt?
A férjemmel egymást egy két napos kis pihenéssel leptük meg. Január közepe táján utazunk egy éjszakára Esztergomba, kölkökre anyós vigyáz majd addig. Egyszerűen kell ennyi idő, amit csak egymásra koncentrálva töltünk. Épp tegnap voltunk kettesben 150 kilométerrel arrébb, aminek végén úgy értünk haza, mintha friss házasok lennénk. Feltöltődve, szerelmesen, készen arra, hogy átlépjük 2015 küszöbét.
Mondogatják, hogy legyen tele a sótartó, együnk lencsét, disznót, mind azért, hogy jövőévben legyen több pénzünk. Én csak ugyanolyan boldog évet szeretnék magamnak, mint amilyen az idei volt! Másra nem vágyom…
