2013.01.01. – hajnal 1 körül – Az akkor 9 hónapos Töpi már jó pár órája az igazak álmát aludta, mikor is férjemmel köszöntöttük az Új évet egy pohár babapezsgő társaságában, majd szerelmesen egymás karjában kötöttünk ki. A dolog végén kissé eufórikus állapotba kerültem. Mosolyogtam, de megszólalni nem tudtam. Nem éreztem a jobb kezem, egyáltalán nem is tudtam mozgatni. Ekkor még nem éreztem félelmet, érdekesnek találtam, hogy a karom teljesen idegen érzetét kelti, ahogy hozzám ér. Annyira érzéketlenné vált, mintha nem is hozzám tartozott volna. Férjem átrakott a kanapéra, és éreztem, hogy a jobb lábam is kezd érzéketlenné válni. Na, itt kezdtem megijedni. Picit homályos, de emlékszem, hogy valahogy felöltöztetett – jeleztem erre vonatkozó igényemet -, hívta a mentőket, és nagyon meg volt ijedve. Aztán telefonált még párat. Később kiderült, hogy anyósomat hívta, hogy valahogy próbáljon taxit rendelni és jönni, de addig is megkérte a volt nejét –igen őt -, aki közel lakik hozzánk, hogy vigyázzon Töpire, amíg mi kórházba megyünk.
Megérkeztek a mentősök, kaptam infúziót, kérdezgettek, de csak valami mammogás jött ki a számon, aztán kis tanakodás után beültettek valami székbe és elindultak velem a lépcsőn. Közben megérkezett a volt feleség – akinek ezúton is köszönöm a segítséget -, engem pedig áttettek egy hordágyra, majd megérkezett a férjem és elindultunk. Nagyon féltem, potyogtam a könnyeim, fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Nagyon hosszúnak tűnt az út, közben hányingerem is lett. A kórházba, a sürgősségi osztályra kerültem. A doktornő mutatott képeket, kérte, hogy mondjam meg mit látok rajta. Magamban formáltam is a szavakat – lány, labda -, de visszahallani, csak a mammogást hallottam. Szörnyen tehetetlennek éreztem magam, nem tudtam kommunikálni, a jobb végtagjaimat nem éreztem, és rettentően féltem. Férjemtől többedszerre kérdezték, hogy nem drogozok-e. „De biztos? Nem esett depresszióba? Nem lehet, hogy mégis szed valamit, de ön nem tud róla?” Ő folyton ismételte, hogy nem, nem szedek semmi ilyesmit. Aztán átvittek, valami vizsgálóba, ahol egy gépbe kellett volna mozdulatlanul feküdnöm, de ekkor elkezdtem remegni, és innentől durva homály az egész. Rémlik, hogy nagyon erősen leszorítanak a karomnál fogva, de én csak remegek tovább. Aztán egy ágyon fekszek és nővérkék vetkőztetnek, de én csak remegek tovább, aztán… semmi. Kinyitom a szemem, egy nagy kórteremben vagyok, le vannak kötözve a lábaim, a kezeim. Egy picit meg tudom mozdítani a jobb lábam és érzem már a kezemet is, mozog az ujjam! A nővérkék gyorsan behívják a férjem, ő pedig ahogy meglát, elsírja magát, oda térdel mellém, megfogja a kezem és alig tud megszólalni, csak sír. Elmeséli, hogy a doktornő nem volt biztos a dolgában, mivel nem lett jó a felvétel, de szerinte egy rög zárta el az egyik eret az agyamban. Két lehetőséget adott, az egyik, hogy várnak, hátha tovább halad, a másik egy gyógyszer, amit beadnak, de attól agyvérzést kaphatok. Döntsön, mit tegyenek! Ő azt választotta, hogy adják a gyógyszert, ami így hozzávetőleg fél óra után már ki is fejtette hatását. Mesélte, hogy szörnyű volt dönteni, de úgy érezte tenni kell valamit, nem elég várni. Köszönöm neki ezúton is, hogy nem hagyott olyan állapotban!!!
Stroke-m volt, 27 évesen! Döbbenet!
Aznap dél körül már egyedül menten a mosdóba, igaz bicegve, nehezen. Estére kikerültem az őrzőből egy normál kórterembe, másnap már lassan, és kissé bizonytalanul, de mindenem mozgott. A nővérkék csak csodaként emlegettek, mondván ebből az állapotból ők még senkit se láttak így kijönni. Én meg mondtam, hogy velem nem történhet semmi, mert van egy 9 hónapos lányom, akit még fel kell nevelnem.
Pénteken kiengedtek, szombaton vizsgáztam.
El kellett mennem azonban kardiológiára, és egy genetikai vizsgálatra is, mert nem tudták mi okozta a rögöt. Ugyan dohányoztam, és fogamzásgátló tablettát is szedtem – amik külön-külön is okozhatnak trombózist -, mégse nyugodtak bele. Szerencsémre! A trombózis hajlamos vizsgálat negatív lett, de a második szívultrahang fényt derített a vélhető okra; ASD
ASD – A pitvari sövényhiány gyakori veleszületett szívhiba. Az első életévekben az esetek nagy részében a lyuk magától bezáródik. Felnőttkorban előfordulása 10 és 20 százalék (!) között van, de ezek legnagyobb része tünetmentes. – forrás www.mnsza.hu
Esetemben még akkor sem hallottak szívzörejt- mely elsődleges ismertető jegye -, mikor látták a monitoron a lyukat, mely 5 mm-s volt.
A műtétre 4 hónapot vártam – közben megünnepeltük lányom első születésnapját. Elegendő volt a katéteres eljárás, így nem vágták fel a mellkasomat, csupán 12 órás fekvés, mozdulatlanság várt rám a műtétet követően. Másnap már mehettem is haza. Utána pár hónapig még szedtem egy gyógyszert, aztán szeptemberben megfogant Vajk.
Fentiek fényében érthető, mikor kiderült, hogy fiamnál szívzörej hallható, sőt több apró luk is látható, szörnyen megijedtem.
A múlt héten voltunk a 3. vizsgálaton, éééééés;
– szívzörej már NEM hallható
– a kamrai lyuk ELTŰNT
– a kis pitvari lyuk pedig KISEBB lett
A doki szerint a fél év múlva esedékes kontrollon már nem is lesz lyukacska. Hihetetlenül megkönnyebbültem! Fantasztikus érzés, hogy ezt most ilyen formán is világgá kürtölhetem!!!
Utószó
Túl vagyok egy agyi infarktuson, amiből lényegében csak annyi maradt vissza, hogy a kézírásom szinte olvashatatlan, puff neki.
Elegendő volt katéter segítségével egy 10 mm-s kis fémhálót a szívembe ültetni, a nagy vagdosós műtét és varrás helyett.
A gyerekeim pedig egészségesek.
Én vagyok a legszerencsésebb ember!
Az olvasás közös élmény!
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
