29 éves lettem. Nem, én nem tartozom azon nők közé, akiket ez zavarna. Az életkor velejárója az embernek, cseppet sem érdekel, hogy 1 év múlva már XXX leszek. Sőt! Várom. Büszke vagyok az életemre, arra, hogy a mai napig szerelemben élek a férjemmel, hogy bármi kerül is az utunkba, azt megoldjuk (nem pedig átlépjük). Büszke vagyok, hogy két remekbeszabott kis emberkét hordtam ki a testemben, majd adtam nekik életet. Büszke vagyok, hogy az itthonlét nem telik üres locsifecsizéssel, tanulok, céljaim vannak, motivált vagyok. Büszke vagyok, hogy keményen edzek itthon és teremben egyaránt, hogy olyan, sőt jobb alakom legyen, mint a kölkök előtt – nem mellékesen ez az egészségemre és közérzetemre is pozitív hatással van. Büszke vagyok arra, hogy bocsánatot tudok kérni még a lányomtól is, ha épp picit jobban felemelem a hangom egy-egy viselkedése méltatásaként.
Egyszóval számos dologra lehetek büszke, épp, mint Te! Akkor meg miért aggasztana az évek múlása?
4,5 hónapos Vajkóca épp két napja kóstolt először tejcin kívül más ízt. Anno lányom az almától hihetetlen undort vágott le. Fiam ezzel szemben az ember legfontosabb tulajdonságával állt a dologhoz; kíváncsian. Pár kanállal kapott csupán az almapépből – én reszeltem le -, de látszott rajta, hogy élvezi az újdonságát. Kis digi-dagikám.
2,5 éves lányom komoly jeleit mutatja egy diktátor és szeszéjes modell keverékének. Amolyan Naomi Cambell&Mussolini természete van. Gyakran parancsolgat; „Apa állj! Anya gyere! Hozzzz kajcsi/víz/takaró/Micimackó… stb, Erre! Arra! Aaaaazt!” Így leírva ezek teljesen normális részét képezik a kommunikációnak. Igazából a gyakoriságukkal és az átadásukra, nyomatékosításukra szolgáló hangszínnel vannak gondok. Példának okáért nézzünk egy egyszerű dolgot. Szeretné a kezemben lévő túró rudit.
Első verzió – ritkább: „Anya add ide TÚJÓÓ JUDÍÍÍÍ! Mit kell mondani? Kéjem szépen anya! Tessék!
Második verzió – gyakoribb: „Anyaaaaaaaaaa, anyaaaaaaaaaaaaa, kéjek, KÉÉÉÉÉJEEEEEEEEEEK Tújóóóóóóó JUDÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! Jól van kincsem, nyugodj meg, várj egy kicsit, mindjárt adom. KÉJEM,kéjem! – közben ugrál. Anyaaaaaaaaaa – a hangja kezd démonosodni, itt már érzem, el fogom feszíteni a lányt. Még van némi esély, ha itt odaadnám neki, amit kér, de abból mit tanul? „Töpiii, kérlek picit nyugodj le, kicsit várj,,. Vége, mert ez a lány nem vár, egyszerűen fizikailag nem képes rá. Útjára indul hát a kegyetlen őrjöngő fenevad – függetlenül attól, hogy otthon, a játszón, vagy a közértben vagyunk. Letérdel a földre, elkezd sírni, üvölteni, hörögni, hozzácsap valamit a földhöz –kisautó, zsírkréta, párna, keksz, bármi, ami a keze ügyébe kerül. Ilyenkor otthon beküldöm a szobájába azzal a szöveggel, hogy ott nyugodjon le, ha majd nem sír és kiabál, akkor megbeszéljük ezt a dolgot. Az utcán neccesebb, ott vagy megvárom, míg lenyugszik, vagy megfenyegetem, hogyha nem hagyja abba, nem lesz játszótér/mese/ami épp eszembe jut. Tudom, hogy ez utóbbi nem jó, de aki állt már szemben az idegtől remegő gyerekkel, az tudja, van, hogy ez az emberiség utolsó esélye! Stephen Kingnek is vannak gyerekei, már egészen biztos vagyok benne, hogy nem csupán a fantáziája szüleménye a Tűzgyújtó.
Sajnos 10 esetből 8x felmegy a pumpám. Ilyenek cikáznak át az agyamon; mit képzel magáról ez a kis szaros?/ miért nem képes úgy viselkedni, ahogy a Hetedik mennyországban a gyerekek?/ nincs ebben a gyerekben semmi tisztelet? / biztos csak én nem tudom kezelni/ mit rontottam el? Ismerős mondatok? Igen, én vállalom, hogy időnként szeretnék lekeverni neki egy pofont. De nem teszem, mert az nem megoldás!
Pár napja teszt jelleggel bevezettem, hogy kíméletlenül nyugodt, következetes és határozott maradok az ilyen helyzetekben. Éssssss… beválik! Magam is meglepődtem ezen. Aztán –mikor kielemeztem a magam és gyermekem tartozik-követel viszonyát rájöttem a dolog nyitjára. A nap vége felé, már magam generáltam az ilyen viselkedését. Reggel ugye a nyitányt követően már bennem volt a tüske, sértettség, idegeskedés. Következő szituációban már előbb kezdtem el aggódni a „várj egy picit” kijelentés hozományán, mintsem a lány felfogta volna a szavak jelentését. Azzal, hogy a dühkitörése közben hullámzó tengert, madárcsicsergős őserdőt képzelek magam elé, miközben halkan mormolom, hogy „szeretem a gyerekem, szeretem a gyerekem”, valahogy nem okoz sérülést az aznapi aurámon. Harmonikus energiám kihat a gyermekre is, így könnyebben nyugszik meg. Határozott és következetes hozzáállásom pedig kiegyensúlyozottabbá teszi őt is, hisz pontosan le vannak fektetve a szabályok. A „Ne nyúlj már bele, bakker, olyan kis gusztustalan vagy, ne csináld, fúj!” helyett, már ezt mondom; „Ha még 1x kézzel nyúlsz a tányérba, elveszem és egyből megyünk lefeküdni!”. Nincs könyörgés, nincs kecmec.
Persze még nekem is tanulnom kell az új módit. Sajnos ma is rákiabáltam egyszer elég durván. Utána odamentem hozzá, leguggoltam, elmondtam, hogy ez nem volt szép tőlem, ne haragudjon. Puszi, ölelés, „szeretlek” oda-vissza.
Ám tud ám rettenően hízelgő, édeskedő is lenni. Férjem mindig úgy fogalmaz, ezeknek a pillanatoknak köszönheti, hogy még él. Hehe, valóban! Amikor lefekvésnél, a mese után széttárja a karjait és annyit mond „ölelés”, és mikor átöleled, odabújik az arcával a tiédhez, és annyit mond mosolygósan „Jaaaj szeretem anyát”, nos ilyenkor azt érzed minden idegeskedés, minden kínos helyzet, minden, de minden megéri ezért a pillanatért.
50. blog bejegyzésem! Csodás, hogy ilyenformán meg tudom osztani/ át tudom adni életem apróbb, ám számomra annál jelentősebb mozzanatait/gondolatait Nektek. Köszönöm, hogy velem vagytok!
