Segítség, útban a harmadik babánk!

Szülőként senkinek sem ismeretlen a listázás. Listát írunk, ha boltba megyünk, és legtöbbször még így is elfelejtünk megvenni valamit; listát írunk, ha utazunk valahová (és naná, hogy ennek ellenére is otthon marad az a nyüves nyunyóka); listát írunk a legtöbb helyzetben, mert annyira túlterhelt a szülő agya, hogy kipotyog belőle minden új információ. Én pedig listát írtam a harmadik gyerekem ellen és mellett is. 

Amikor csak egy gyerekem volt, viszonylag normálisan tudtam menedzselni az életemet, tök büszke voltam magamra, amiért nagyjából tudtam, mit mikor kell csinálnom, melyik a gyümölcsnap az oviban, mikor van fogadóóra, és mikor lesz a karácsonyi sütivásár, amire volt időm sütit sütni, kétfélét is.

A második

A második gyerek születése után már elkezdtem listákba szedni az életünket, összefésülni a teendőket, és amíg be nem szippantotta a kislányt is egy intézmény, elég jól ment az ovi-edzés-fejlesztő torna-bevásárlás-minden más összehangolása. Utána már erősen keverni kezdtem, kinek kell új cipő, melyik gyereknél lesz valami esemény, írtam egy emlékeztetőt arról, hogy írtam egy listát ezekről, amit elfelejtettem, hová raktam. Sokszor úgy éreztem, a szülői lét szétporlasztotta az agyamat.

Ma már listák és post-itek között élem az életem, valamit néha csak a karomra írok fel, és este, fürdésnél látom, hogy ázik le a „MESEFÜZET!!!!” felirat, amit nem vettem meg.

Unatkozni szeretnék

Nemrég kérdezte a fiam, mire vágyom a legjobban, mire azt találtam mondani neki, hogy unatkozni szeretnék, és bambulni, amíg ki nem folyik a nyál a szám szélén. Ez akkoriban történt, amikor a Covid miatt itthon voltak karanténban a gyerekek. Az elsős fiam, a bölcsis lányom, plusz a férjem, egymás nyakán.

Én home office-ban dolgoztam napi nyolc órát, és amikor pont nem csipogott a Teams, akkor az online órákban segítettem a nagynak, közben kavartam egyet az ebéden, kapcsoltam egy másik mesét a lányomnak, majd leckét írtunk, terveztem egy logót, megcsináltam egy hirdetést, beraktam egy nagymosást, elmagyaráztam a fiamnak a tízes átlépést (teljesen rosszul), majd kisírtam magam a vécén.

Tudom, ezzel sokan így voltunk. Hol volt már az első karantén időszakára jellemző izomból tenni akarása, a „Kapd be, vírus!” felkiáltással kenyérsütés és exatlonpálya építése a gyereknek a nappaliban, hogy megmutasd, ki a király. A második karantén végére csak egy idegroncs maradt a legtöbbünkből, akik a túlélésre játszanak.

Jön a harmadik

És én pont a harmadik hullám elején tudtam meg az örömteli hírt, hogy ismét terhes vagyok. Igazából sokkot kaptam, annyira váratlanul ért (hát milyen hülye ez a nő, hogy két gyerek után meglepődik azon, hogyha teherbe esik véletlenül, közel negyvenévesen, mint egy felelőtlen tini).

Mellette és ellene

Írtam egy listát a kis harmadik ellen és mellett. Sok érvem volt ellene. Az életünk per pillanat egy káosz. Már annyira nagyok a gyerekek, hogy végre kettesben is tudunk néha lenni a férjemmel. Újra elkezdtem dolgozni. Öregebb is lettem, nem biztos, hogy ennyi idősen jó ötlet. Biztosan meg fognak kattanni tőle a gyerekek, kevesebb figyelem jut rájuk egy ideig.

Kibír vajon a testem még egy terhességet? A gondolattól, hogy ismét szülnöm kell, pánikrohamot kaptam. Kicsi lesz így a lakásunk, hogy fogunk elférni? A világ csak egyre gázabb hely lesz, biztosan halálra és szenvedésre ítélem az összes gyerekemet, mert tíz év múlva közelharcot kell vívnunk a vízért. Önző dög vagyok, felelőtlen és szívtelen is.

Mellette az szólt, hogy a legeslegjobban a gyerekeimet szeretem, és megszakadna a szívem, ha úgy döntenénk, nincs helye az életünkben, mert tudom, mennyire imádnám őt.

A legnehezebb

Szörnyen racionális ember vagyok, mégis a szívemre hallgattam. Egy pillanatig sem bántam meg a döntésem, bár bevallom, ez volt eddig a legnehezebb terhességem. Az elsővel a kilencedik hónapban még vígan rohangáltam, a másodikkal már belassultam, már fájt itt-ott, nyűgösebb is voltam, most pedig olyan vagyok, mint egy leszázalékolt rokkant. A hasam hatalmas, a derekam hónapok óta sajog, a saját savamban fuldoklom egész nap, esténként pedig nem tudok aludni, annyira szorongok attól, ami jön. Mert pár hét, és jön.

Egy újabb lista

Írtam egy listát, mit kell megvennem a kórházba, hátha megnyugtat. Valóban megnyugtatott, ahogy az is, hogy rájöttem, mennyire tudom már, hogy nem kell baromi drága kencékre költeni, nem kellenek felesleges cuccok, nem csábulok el a babaruhák láttán, amikor több zsákkal kaptam már a barátnőktől, és katonás rendben sorakoznak a szekrényben egészen a baba hat hónapos koráig. Mindent kölcsönkaptunk, mindent másodkézből szereztünk be, ami a klímaszorongásomnak is jót tett.

Félidőnel felfogtam: újra terhes vagyok

Nagyjából félidősen tényleg le is esett a tantusz, hogy gyerekem lesz ismét. Ideje volt szembenézni az összes negatív gondolattal, ami bennem kavargott, és az, hogy hagytam megélni ezeket, sokat segített. Megengedtem magamnak, hogy dühös legyek, frusztrált, bizonytalan és elesett. Bőgtem, amikor jólesett, és nem tettem úgy, mintha a legnagyobb szuperanya lennék a földön. A gyerekeim utálni fognak, mert féltékenyek lesznek a babára.

Soha nem jutunk már el valamelyik dél-amerikai országba a férjemmel, hogy eszméletlenre koktélozzuk magunkat, ahogyan tíz éve tervezzük. A testem olyan lesz, mint egy szomorú, leeresztett lufi. A férjem tuti lelép egy ropogós, fiatal húszévessel (nem valószínű, mert meghalni sem lesz ideje három gyerek mellett, de azért ezen is szorongtam egy kicsit).

Minden jó lesz

Rengeteg hülyeségen stresszeltem. Aztán egyszer csak elengedtem, és hagytam magam sodródni. Elkezdtem bízni a családom többi tagjában, és rájöttem, nem vagyok egyedül, nem magányosan fogom nevelni ezt a babát, hanem egy már működő egységbe érkezik. Nem kell egyedül helytállnom, soha nem is kellett, hiszen szuper családom van.

Tudom, hogy lesz, ami lesz, úgyis megoldjuk valahogy. A listák írása, az emlékeztető jegyzetek a telefonba, a post-itek ragasztgatása és az, hogy szólok a fiamnak, hogy szóljon, hogy este írnom kell valamit az üzenőjébe, amint eszembe jut, hogy mi, azonnal megírom, ő csak emlékeztessen rá, már úgyis örökre az életem része marad. A többi pedig alakul, ahogy eddig is.

Forrás: Anyamagazin