Nagyon féltem a szüléstől. Leginkább attól, hogy egészséges legyen a gyermekem. Mindennap elképzeltem, hogy a szülés rendben lezajlik, és én egy egészséges gyermeket tartok a kezemben, akire 9 hónapot vártam, hogy megismerhessem, magamhoz öleljem. Így is történt.:) Egy valamiről megfeledkeztem: ARRÓL, HOGY KOMPLIKÁCIÓ LÉPHET FEL, AMI ENGEM ÉRINT.
Ezt a történetet azért mesélem el Neked, hogy ne légy olyan tudatlan, mint amilyen én voltam. Nem gondoltam, hogy velem bármi gond történhet szüléskor, szülést követően, a szülés utáni atóniáról pedig nem is hallottam, míg meg nem történt velem.
Minden a tervem szerint alakult. Szerettem volna kipróbálni, milyen éjjel szülni. Szültem napközben, délután, és a harmadikat éjszaka terveztem.:) Így is alakult. A szülésem rendben zajlott, a szülésznőm tökéletesen levezényelte, a doki a végén odatolta magát, és természetes szüléssel egy egészséges csodaszép kislány anyukája lettem. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. Gyönyörű, életerős kislány, aki 4.300 grammal látta meg a napvilágot. (Ennek a számnak később jelentősége lesz.;) ).
Nagyon elfáradtam, magánszobát kaptam. A másik két gyermekemmel nem kértem magánszobát, olyan jó volt az anyukákkal beszélgetni, de most a szülésznőm javaslatára magánszobában érezhettem magam a világ legboldogabb 3 gyerekes anyukájának.:) De ez nem tartott sokáig…
Szülés után 7-8 órával, amikor már megpróbáltam a mosdóba kitopogni, alvadt vér zúdult ki „alulról” belőlem. Nyomtam a csengőt, még én szégyelltem magam, amiért mindent összevéreztem, de a csecsemős nővér nyugalomra intett, csak „egy kis atónia” nyugtatott meg. Miután fogalmam sem volt arról, hogy mi az atónia, másrészről bíztam annyira a kórházban, a kórházi ellátásban, elfogadtam, vártam, hogy hoz valami gyógyszert. Ahogy ígérte. Majd megint felálltam, és akkor megint még durvábban lökés szerűen vér indult meg belőlem. Ekkor már éreztem, hogy baj van, nyomtam a csengőt. Visszajött a nővérke, és ismét megnyugtatott, hogy nincs gond, de szól egy orvosnak. Hallottam, hogy szól az éppen ügyeletes orvosnak, hogy nézzen meg, DE miután én nem a betege voltam, elsétált az ajtó előtt, épp máshol volt valami dolga. Nem tudom hány perc telt el, amikor a szülésznőm az ő lendületes temperamentumával betoppant az ajtón széles mosollyal az arcán: „Na mi újság, hogy vagy?” Már tudom, Ő volt az én Angyalom.:)
A takaró alatt rémülten feküdve mondtam: „NEM TUDOM, MI TÖRTÉNT, DE….”Felhajtotta a takarót, és üvöltve rohant ki: AZONNAL ORVOST KÉREK, ATILLA!!!!!” Épp akkor járt ott a szülész-orvosom, aki az én eredetileg tervezett orvosomat helyettesítette, berohantak…és pillanatok múlva egyre több orvos gyűlt össze körülöttem. Nem kellett mondaniuk semmit, tudtam, hogy baj van. Minden csupa vér volt, ömlött a vér belőlem. Az egyik a szememet húzta fel- és azonnal vért rendelt, a másik könyékig bennem turkált, én pedig csak azt kiabáltam magamban, hogy „Istenem segíts!!!”. A nagy felfordulás közepette, egy mondat kristályosodott ki tisztán: Visszük a műtőbe. Megpróbáljuk megmenteni a méhét, de ha nem járunk sikerre,l ki kell vennünk, hogy elálljon a vérzés.
Őszintén? Bántam én, azt hogy mi történik a méhemmel. Élni akartam! Megismerni a lányomat, megölelni a gyermekeimet, akik haza vártak, a férjemnek még egyszer, sőt sokszor a fülébe súgni: SZERETLEK! Ahogy a műtőbe toltak fel, az arcomon patakokban folyt a könnyem, épp úgy, ahogy most írom a bejegyzést, és minden emlék elevenen él bennem. Nem hallhatok meg! Ha eddig azt gondoltam, hogy problélmám van az életben, most aztán tényleg van…Rám még szükség van az életben! Könyörögtem a műtős fiúnak, hogy ígérje meg, hogy épségben fog visszatolni a szobámba…A műtősök tudják a dolgukat, nem is tudom, mi lenne nélkülük a kórházakban: Szeme nyugalmat, és együttérzést tükrözött: Visszahozom, ígérem.:)
A műtét igen hosszúra sikeredett, és amikor meghallottam az aneszteziológus hangját még fel sem tudtam fogni, hogy mi történik velem. A Műtős legény, ahogy ígérte visszatolt, és amikor már magamnál voltam annyira, hogy tudjam, mi zajlott, a szülészorvosom első mondata az volt: MEGMENTETTÜK A MÉHÉT. Már csak a kislányomat akartam látni, megölelni, és elmondani neki, hogy „Itt vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetjük egymást, és nagyon-nagyon szeretni fogom.”
A felépülésem rendben zajlott, erős voltam, nem maradtam több napot a kórházban , mint kellett volna, alvadásgátlót kellett szednem, szúrtam magam…de ezek már olyan apróságnak tűntek, ahhoz képest, amin átmentem.
Hogy mi okozta az atóniám? Amikor meglátogatott az én szülész-nőgyógyászom, aki az egészségi állapota miatt nem tudott a szülésemnél részt venni, akire az életemet is rábíztam volna, mert tudtam, ha ő ott van, nekem nem lehet bajom, de sajnos az élet közbeszólt, zokogva tettem fel a kérdést neki, hogy miért? Nem ő volt bent a szülésnél, de amit tudott az alapján, az ok: nagy volt a baba, én meg „kicsi”, és a méhem nem tudott összehúzodni.
Ennyi. Ritka a szülés utáni atónia, engem megtalált. Téged nem fog, de ha bármi van, ami rendeltetésszerű, kérdezz, szólj, és ne hagyd annyiba. Ne bízz a szerencsédbe, ahogy én tettem, mert valamilyen oknál fogva a szülésznőm nekem az „Angyalom” volt.
Szóval szerencsére happy end lett vége, vagyis nem a vége…:)
Ez az én szülésélményem. Mindenkinek más, más érzésekkel. 🙂
