Nem vagyok az az igazi ősanya típus, de végülis ez egyátalán nem bánt.Megmondom őszintén, én nem érzékeltem a legkevésbé sem, hogy áldott állapotban lennék a várandóságom idején. A kismanót viszont már a pocakban is nagyon bírtam, álmodtam vele, még talán beszélgettünk is. A kismamaságban ennek ellenére bőven vannak kellemetlenségek is, amiket nem mindig tudtam könnyen viselni.
Ahogy telt az idő egyre jobban elkezdtem parázni a szüléstől is. Konkrétan halálfélelemig gyötörtem magam, mind a baba, mind a magam részéről. Egyébként sem akartam soha természetes szülést. Vessetek meg érte, de nem. Műtétem már volt, így el tudtam képzelni a császár kínját, ennek ellenére sem vágytam a spontán szülésre. Egyezkedtem végig a babával, hogy kicsit forduljon már máshogy, legalább ennyit… légyszi…. Hát nem jött be, ez nem rólam szólt, ő a természetes utat szerette volna végigjárni, és megküzdeni az életért. Megértettem.
A nagy napon, – nyílván éjjel- kis pukkanó hangot hallva a pocakom irányából kitotyogtam a fürdőszobába. És mint a filmeken, ipari mennyiségűnek látszó magzatvíz loccsant ki a kőre. Majd jött is azonnal első fájás, az a beszaratós fajta. Feltöröltük a trutyit, de ciklikusan kifolyt egy-egy adag, amin végsősoron szuperül tudtunk csúszkálni a férjemmel. Akkor lássuk azt az órát is! 5 percesek, hohóó, doki bácsi azt mondta 5 percesekkel amúgy is indulni kell befelé. Eltelt néhány perc, mire már 2-3 percenkénti terrorizálásban volt részem, és olyan fájdalmasak lettek, hogy még pislogni se bírtam.
5 perc alatt odaértünk a kórházba, kiszálltunk az autóból, de csessze meg, nem találtuk meg a szülészet éjszakai bejáratát – 2 diplomával, a hátunk mögött egy helyi szülés felkészítő tanfolyammal.
[quote width=”auto” align=”none” border=”#b94783″ color=”#444″ title=” „] Az összes villanyoszlopra feltekeredtem, mire a férjem 10 perc rohangálás, és telefonálgatás után rájött, hogy tulajdonképpen az ajtó előtt állunk.
[/quote]
Beengedtek minket, felsétáltam a lépcsőn, viszonylag tartottam magam, a 12 órás vajúdás lehetősége lebegett a szemem előtt. Majdnem pánikrohamot kaptam a gondolattól. Már a felvételnél berendeltem a max dózisú az epidurált. Egyébként a gép szépen mutatta közben a fájásokat, az ügyeletes doki pedig nagy ásítozások közepette kivánszorgott a kuckójából, hogy szemrevételezze a tényállást. Csak hogy felébredjen rögtön toltunk is a képébe egy adag magzatvizet, megnyugtatott, hogy részéről béke van, nem az első eset. Azt mondta, majdnem 4 ujjnyira sikerült tágulni, szóval ő akkor most felhívná az orvosomat. Azért rákérdeztem nála is, hogy lehetne-e még fájdalomcsillapítást kérni… esetleg. Csak kuncogott. Felvázolta, hogy már késő, beöntésre sincs idő, továbbá megdícsérte az altáji közreműködésemet, így a borotválásra sem kellett időt pazarolni, legyek szíves, és fáradjak át a szülőszobára.
Megérkeztünk hát az esemény színhelyére. A férjem kérdezte, hogy adjon-e vizet, vagy segíthet-e valamiben, de a tekintetem elég volt számára, hogy megértse jobb ha hozzám se szól. Még egy próbálkozása volt, mikor meg akarta fogni a kezemet. Egy udvarias, halk, ámde roppant kiábrándító “ne érj hozzám” hagyta el a számat. Ettől a ponttól valahogy a lepedő markolászása lett a támaszom. Miután a szerelmem vigyázó karja helyett egy csücsökre volt szükségem, talán nem mennék párkapcsolati analízisre ebben az életben…
Egyszer csak begurítottak mellém egy hatalmas gázpalackot, azt mondták szívjam. Naná, bármit! Soha senkitől nem hallottam még jót a gázról, de nekem a megváltás volt, a fájások csúcsán úgy szívtam, mintha az életem múlna rajta. Talán úgy is volt, legalábbis néhány pillanatban közel álltam az inkább azonnal lőjjetek le érzéshez. Szegény, drága kisbabám sajnos egy másodpercig sem jutott eszembe. Nem tudom kinél, hogy van, de még csak egy villanásra sem emlékeztem, mikor aggódtam volna érte, vagy valamiféle érzést közvetítettem volna felé. Megszűnt a közösségem vele, ezt külön-külön csináltuk végig. Talán cserben hagytam? Nem tudom.
{adselite}
A vége felé megkértek, hogy tegyem bele- erre a fantasztikus alkalomra gondosan pedikűröztetett- lábaimat a kengyelbe. Hogy mit? Mozogjak? Képtelenség. Nem tudtam pózt váltani, suttogva könyörögtem nekik, hogy ne tegyék ezt velem… Talán ez volt a legfájdalmasabb az addig történtekben. És persze a szemetek elvitték a gázocskámat is, istenem, pedig a mindenem lett, az a gyönyörűszép, ezüstösen csillogó palack…
Lényeg a lényeg, finishbe értünk. Pontosan tudtam, hogy akkor jó ha fáj. De tényleg!
Hirtelen kitisztult a fejem, és elkezdtem figyelni a testemre, és a szülésznőre. Az orvosomat, és a férjemet nem hallottam, nem láttam, pedig tutira ott voltak. Lehet, hogy csak egy emberre voltam képes fókuszálni. Ez a része zsigerből jött, jó helyre nyomtam, színtiszta kozmikus energiák érkeztek felénk, jól lélegeztem, jól irányítottam a kitolást. Talán 3 nyomásból meg is lett is a baba. Innentől jött némi pofára esés, én azt hittem, hogy azért csináljuk ezt az egészet, mert jön majd a hatalmas katarzis, meg az örömkönnyek, meg az egymás nyakába borulás. Én nem éreztem semmi mást, csak azt hogy hálistennek vége van. Azt is elárulom, hogy nem is nagyon néztem meg rögtön a kicsit. Tőlem lehetett volna az ördög maga, az sem érdekelt volna. Nekem az volt a fontos, hogy végre nincs fájdalom.
Pár perc után viszont, mikor a férjem a karjában hozta vissza hozzám az újszülött gyermekünket, akkor iszonyú büszkeséget éreztem. Ők az enyémek, immár mindketten. Rögtön össze is számoltam magunkat, és érzékeltem, hogy tényleg hárman vagyunk.
Jött némi intermezzó, mert bővebb vérzés tapasztalt az orvosom, emiatt csinált egy küretet, illetve hatalmas gátsebem lett, amit véget nem érően foldozgatott, és persze visszatért a más jellegű, gyűlöletes fájdalom is.
Viszont mikor lecsengett az egész, hirtelen feldobódtam, nem fájt semmim, abszolút nem. Simán felálltam, sétálgattam, beért az adneralin is.
… és végre megérkezett a lelkem is, a nagy rohanásban ő valahol lemaradt. Itt szuszogott Ő, akire már nagyon vártunk. Finom, kis puha gyönyörűség, szinte tapintható volt az égiektől érkezett, tiszta kis lénye. Órákat nézegettük őt a párommal, néha egymást is. Zavartalan félhomály, és csend volt körülöttünk. Közben ránk hajnalodott. Addigi életem legszebb pillanatai voltak ezek. Nehéz helyzetben előveszem ezt az emléket, és erőt merítek belőle.
Kis utózöngét is mesélnék még, ugyanis nagyon hosszú ideig nem tudtam feldolgozni a szülésélményemet. Feljöttek pillanatképek álmomban, amiből rémálmok rajzolódtak ki. Nem hibáztatom magam, már kislányként is borsódzott a hátam a természetes szülés gondolatától is.
Érdekes fordulat változtatta meg a negatív élményeket bennem. Lehet, hogy belül pasi vagyok, de nekem nem annyira ment ez a feltétel nélküli anyai szeretet dolog. Egy éves volt a kicsi, mikor azt éreztem, hogy véresen komolyan, hihetetlenül szerelmes vagyok belé. Kedves volt, édes, okos, gyönyörű, játékos, mosolygós. Hirtelen meghálált mindent, amit addig adtunk neki. Szinte nevetségesnek tűnt a szülés körüli macera, hiszen ezért a kisemberért, nemhogy egy flottul lezajló 3 órás szülést, hanem a világ összes fájdalmát bevállalnám. Hát ez van 🙂
Azon viszont még most sem tudom magam túltenni, hogy mennyire kevés időt kaptunk megélni a történéseket, és ráhangolódni a folyamatra. Iszonyatos volt a saját tudatom keresése. Ez az egész csak a túlélésre ment. Nem érzékeltem sem a babát, sem a testemet, sem a külvilágot. Egy összefüggő fájdalommassza maradt az emlékeimben a szülés. Nem volt időm harcolni önmagammal, nem volt “ El Camino”-m, nem volt mennyei boldogság az első találkozás. A párom is hiányzik a sztoriból. Együtt szülés volt betervezve, de még csak szemkontaktust sem igazán voltam képes felvenni vele. Már más érzésekkel, más irányú lelki felkészüléssel vágnék neki az egésznek. Remélem lesz még alkalmam újra megélni az anyává válás csodáját, és sokkal tudatosabban életet adni.
Ez volt a mi történetünk! Meséljetek Ti is!
