Nagyon kérlek benneteket, hogy kellő nyitottsággal olvassátok ezt a történetet, legalább akkorával, mint amekkorával én elétek teszem. 🙂
És most akkor bele a közepébe: nekem eszem ágában nem volt természetes úton szülni.
A kínkeserves borzongás futott át rajtam mindig, mikor belegondoltam az egészbe. Nem volt ez másképp kismamaként sem. Boldog hónapok voltak azok, mikor a gyermekem farfekvéses volt. Szerintem engem akart megkímélni. Gondolta ráér utolsó pillanatban tudatni velem, hogy neki igazából a jól bevált útvonal tetszik.
Édesanyám 3-szoros császáros anyaként mindig azt hajtogatta nekem, hogy az úr küldte le a szikét mindannyiszor hozzá. Nem lehet ezt elképzelhetetlen, soha véget nem érő fájdalmat kibírni. Fájt a vágás is, de az semmi ahhoz képest, ami vajúdáskor az ember lányára vár. Mintha négy ló, négyfelé húzná a legbájosabb szervét. Anyám 20 évig mantrázott mondatai, illetve a számtalan rémtörténet, amiket hallottam, megtették a hatásukat. Rettegtem egy sérült babától, illetve a fájdalomtól, a szülés esetleges “káros mellékhatásaitól”. Hasi műtétem egyébként már úgyis volt, azzal legalább tudtam mit kezdeni.
Próbáltam ezer könyvet elolvasni, hogy megváltoztassam magamban ezt a hibás beidegződést. Ina May Gaskinnal, és az orgazmikus szüléssel keltem, és feküdtem. Gyönyörű vízben szüléseket néztem, légzéstechnikát tanultam, beszélgettem a babámmal.
Nem sokat ért, továbbra is nagyon bíztam abban, hogy az orvosom kellőképpen „medikalizált felfogású” ahhoz, hogy a legapróbb eltérésre vágjon, de nem voltam olyan bátor, hogy kimondjam: nem akarok spontán szülni.
Icipici szülészeti erőszak belefér, hölgyem? – Semmi gond, maradhat.
Az orvosom a 39. héten egy rutin vizsgálat során egy árva szó nélkül kézzel megtágított. Nem tudom nektek elmondani azt a fájdalmat, amit okozott. Soha életemben nem éreztem még csak hasonlót sem. Felnyögni sem bírtam a hirtelen sokktól. A kicsorduló könnyeimet az asszisztens törölte le, miközben megsimogatta az arcomat. A vizsgálat közben az ő szembogara jelentette a nyugvópontot a fájdalomban. Aztán felálltam, és csak bámultam, ahogy vér csorog végig a combjaim között. Az orvos csak annyit mondott, hogy jelentkezzek este, ha beindult a szülés. Ő lesz ügyeletben.
Otthon beindult valami, fájdogált a hasam, de estére abba is maradt. A dokim az ügyeletei előtti délelőttön még eljátszotta ezt velem kétszer, de már szerencsére sokkal finomabban. Azt mondta csak jót akar nekem, és én természetesen bíztam benne. Egyik alkalommal sem sikerült beindítania a szülést.
Viszont a kiírt nap éjszakáján apró pukkanásra, és azonnali szédítő fájdalomra ébredtem. Amikor felálltam magzatvíz loccsant a földre. A kontrakciók tíz perc alatt beálltak 2-3 percesekre. A férjemet felkeltettem, remegtem a félelemtől. Mentőt nem hívtunk, mert pár percre volt a kórház. Taxival mentünk.
Hiába a szülésfelkészítő tanfolyam, egyszerűen nem tudtuk hol kell bemenni a szülészetre. 10 perc biztosan eltelt, mire telefonálgatások után bejutottunk, amit én egy-egy villanyoszlopra felcsavarodva, levegőt kapkodva töltöttem el. Milyen légzés? Milyen belső béke? Várva várt kis emberke? Azt se tudtam milyen rendezvényen vagyok. Rájöttem, hogy ebből bizony ma nem lesz orgazmus. Csak az a gondolat ütődött a koponyámban ide-oda a fájdalom hullámaiban, hogy én ezt nem fogom kibírni 6-12 órán keresztül. Anyám jól mondta.
Bent álmos ügyeletes orvos fogadott, meg egy vontatott adatfelvétel.
Aztán az orvos végre megvizsgált. Emlékszem a belefáradt arckifejezésére, amikor a magzatvíz az arcába robbant, és a vödör csörömpölésére, amit gyorsan a vizsgáló ágy alá rakott.
4 ujjnyi. Szülünk. Nincs beöntés. Nincs fájdalomcsillapítás. Legyek kedves a szülőszobára átfáradni. Hívták az orvosomat – aki persze éppen akkor nem volt ügyeletben. Nem mindig lehet az embernek szerencséje, ugye. Még akkor sem, ha menő szülész-nőgyógyász.
Aztán felfogtam, hogy nincs epidurál. Hogy mi van?! Mi?! Én a hercegnőkirálykisasszony tűrjem ezt a végtelen fájdalmat? Most komolyan megszülöm ezt a gyereket? De tuti most?
Két fájás között az órát néztem. Vajon mennyi lehet még hátra?
Fekve vajúdtam. Tudtam, hogy van bordásfal, kád, meg labda, de én nem bírtam felállni. Nem tudom másoknak meddig esik jól a sétálás, a meleg víz, vagy a férjük simogatása, egy korty víz, de én lemerevedtem a fájdalomtól. Nem is mozogtam.
A férjem feladata annyiban ki is merült, hogy a lepedőt próbálta a kezembe adni, mert az összehúzódások közben azt téptem. Nem esett jól az ő kezét fogni. Aztán megérkezett a gáz is. Örök Barátom. Pillanatok alatt komoly, és mély kapcsolat alakult ki közöttünk. A fájás csúcsán jólesően elbódított, mint a gimiben, mikor a játszótéri faházban egyik cigit gyújtottuk a másik után, aztán úgy szédültünk, hogy alig bírtunk lejönni a létrán. Ez az érzés legalább ismerős volt.
Két óra telt el. Kaptam egy kis oxitocint, biztos, ami biztos, nehogy ráhangolódjak a szülésre, vagy rájöjjek, hogy mi is történik pontosan, netán megérezzem a babámat. Innentől a fájdalom olyan erős volt, hogy lángolt a bőröm. Emlékszem rá, hogy a végső stádiumú rákbeteg öcsém, alig hallhatóan azt kérte tőlünk, hogy ne érjünk hozzá, ne simogassuk, mert fájdalmat okoz neki az érintés. Ég a bőre. Ez a kép lett a kapaszkodóm. Én nem a halálba megyek, én előre megyek, egy életért. Azért lángol a testem, mert győzni fog.
Kész. Kitolunk. Előtte azért legyek szíves kicsit fentebb “ülni”, és a lábamat a kengyelbe tenni. A vizsgálóágy háttámláját megemelték. Az járt a fejemben, hogy megölik a babámat, kettétörik a gerince, ha felülök. Mondtam, hogy nem ülök fel. Nagyon fáj neki. Nagyon fáj nekem. Valahogy ketten vagy hárman, felhúztak.
A kitolásnál, már félelmetes lángokat láttam magamból kitörni. Magasra csaptak, az egész szoba forró volt, megperzselődött a Micimackós függöny, a frissen festett fal, a vizsgálóágyon a lepedő beleégett a csípőmbe, lefolytak az arcok körülöttem.
Nem éreztem székelési ingert, nem éreztem, hogy nyomnom kell, nem éreztem semmit.
Ha a szülésznő nem mondja mikor nyomjak, én nem tudtam volna. Talán, ha lett volna időm, akkor rájövök. Amikor azt mondták, én nyomtam, mikor rám üvöltöttek, hogy rosszul veszem a levegőt, akkor máshogy vettem.
Régebben valaki azt mondta nekem, hogy azért volt elhúzódó a kitolás nála, mert nem jól nyomott, nem jó helyre, mert annyira fájt neki, hogy nem akart oda nyomni. Ez volt a következő mondat, amit előbányászott az agyam. Megkerestem azt az érzést, azt a helyet, ahol a nyomás a legjobban fájt, és minden erőmet odakoncentráltam. Legyen már vége! Talán 3 nyomásból megvolt a kisfiam.
Abban a pillanatban, mikor megszületett meg sem néztem. Nem érdekelt.
Nem érdekelt semmi. Nem volt extázis. Egyszerűen csak örültem, hogy nem haltam meg. Hogy már nem fáj. Hogy túl vagyok rajta. Tőlem aztán magát az ördögöt is megszülhettem volna – abban fél-egy percben, csak magammal voltam elfoglalva, és élveztem, hogy nincs több kín, eltűntek a lángok.
Szülés után bő vérzésem volt (szerencsére nem lett komoly baj belőle), jött a méhtisztítás (amit nem éreztem), és számtalan varrat (amit el sem tudom képzelni, hogy a remegő testembe, hogy tűzdelt bele a doki).
És mikor minden elcsendesedett, akkor érkeztem meg. Szülés után egy órával. Csak a baba, a férjem, és én. Ott volt a karjainkban az élet, akit mi hívtunk erre a világra. Akit annyira vártunk, akinek kifestettük a szobáját, aki majd elveszi a lapátot mástól a homokozóban, akivel majd az ABC-t tanuljunk, aki majd rám csapja az ajtót, ha dühös. Ő az, akiért bármit meg fogunk tenni.
Számomra nem volt semmi felemelő a szülésben, alig volt tiszta pillanatom, nem éltem meg mondhatni sehogy. A hármasban töltött nyugodt óra lett az, amit más örömmámornak mondana.
A természetes szülés után nagyon sokáig nem tudtam nőként magamra gondolni. Hihetetlen volt számomra, hogy úton útfélen tudják az emberek, hogy én egy 4 kilós gyereket préseltem ki magamból. Mit préseltem? Kirobbant belőlem. A szexuális életem romokban volt, igen fájdalmas is volt másfél évig. Ha hanyatt fekve széttettem a lábaimat – nemcsak a férjemnek, hanem mondjuk a kanapén tévézés közben, rögtön emlékbetörés kísérte, azonnal visszarepültem a szülőszobára, és fizikailag is rosszul lettem. Mire ezeket feldolgoztam évek teltek el.
Nagyon szép szülésem lehetett volna…talán…Rövid, erőteljes, de szép. Nekem viszont nem sikerült megélni. Azóta sem vágyok sem több gyerekre, sem újabb szülésre, de sok-sok támogatás mellett már újra nőnek érzem magam. Jobban, mint valaha.
Talán még terhesség előtt keresnem kellett volna egy pszichológust, aki feloldja a félelmet? Biztosan. Jobban ráhangolódok, ha 3.5 óra helyett 6-8 óra alatt szülök? Talán. Jobban jövök ki az egészből ha spontán szülés helyett császár lett volna? Nem tudom.
Amit tudok, hogy a szülés belépő egy teljesen más világba. Teljesen megváltoztatott, ott van a csontjaimban, a csípőmben, a lépéseimben, a lelkemben.
Szavak nélkül megértelek téged is, mikor látlak az utcán pici babát tolni, mert egyszerűen …tudom. Bárhogy is szültél, tudom, hogy te is próbálsz helyre tenni valamit magadban, pont mint mindegyikünk.
