Mindenkinek van egy története. Mindenkinek van egy sztorija az anyasághoz vezető út felé. Vannak akinek idő kell, hogy feldolgozzák ezt a rögös utat, amely sima és gördülékeny lesz az idő előrehaladtával…
A mi történetünket azzal kezdeném, hogy évekkel ezelőtt, 20 éves koromban „megjósolta” nekem egy ismerősöm,hogy 30 éves koromra anya leszek. Gyönyörű kislánynak adok életet.
Így teljes és kerek is lenne a történet, de sajnos az életem korántsem volt egységes, inkább egy szabálytalan sokszögre hasonlított. Kezdődött azzal, hogy akkoriban sok problémám volt a nőiességemmel: tele voltam félelemmel, komplexussal, és a kérdéssel: Lesz nekem egyáltalán gyermekem? Ezen az sem segített,hogy később 2010-ben autoimmun betegséggel vagyis Sclerosis Multiplexel diagnosztizáltak. A világ megszűnt létezni körülöttem. Onnantól,csak azért csináltam mindent úgy ahogy, mert a „jóslat” tartotta bennem a lelket, hogy lesz egy kislányom. Tudtam, hogy ez az erős hit, elég erőt ad majd nekem ahhoz, hogy mindig, minden körülmény között talpon maradjak.
Évekkel később rámtalált a szerelem, életem Szerelmét találtam meg, akivel sok nehézségeken mentük keresztül. Közösen építettük az életünket, vettünk egy házat, majd a beköltözésünk évének novemberében első próbálkozásra megfogant a kis Csodánk. A terhességem 7. hetében, a születésnapomon sajnos túlhajtottam magam, így a karácsonyi készülődés kórházzal végződött, bevéreztem, azt hittem elveszítem őt. A karácsonyt a kórházban töltöttük, bizonytalansággal. Időközben kiderült hematóma volt a ludas, amely a lehető legrosszabb helyen keletkezett. A kórházban, ahol biztonságot reméltem, emellett még kaptam olyan gyógyszert is amely vetélést okoz (ennek utánaolvastam), illetve ahhoz vezethet még ebben a terhességi korban, így nem szedtem be.
Tehetelten voltam, de hinni akartam a csodában, a jóslatban, hogy ANYA leszek. Imádkoztam, beszéltem hozzá. Simogattam a pocakomat, lélekemelő zenét hallgattam, hittem benne, hogy érez és hall engem, és tudja, hogy szeretném Őt mindennél jobban. Persze sajnos hozzá kell tennem, hogy el is búcsúztam. Elmondtam neki,hogy nem baj, hogy ha most úgy dönt nem marad velem, mert tudom,hogy visszajön hozzám, és bárhogy is alakul én várom őt. Emellett próbáltam minden követ megmozgatni, olyan embereket, akiknek sosem fogom tudni meghàlálni amit tettek értünk.
A napok végtelen hosszúak voltak, nagyon lassan teltek. Szenvedés volt minden perc. A Szerelmemmel, gyermekem Apjával együtt sírtunk, egymásban tartottuk a lelket, aztàn végül mivel nem történt semmi nagy változás és a kicsikém szíve dobogott, hazaengedtek, szigorú ágynyugalomra intve.
Azt sajnos nem állíthatom, hogy nyom nélkül maradt ez az időszak, mert a mai napig felkavar ha rá gondolok. Bár egy dologban biztos voltam, mégpedig abban,hogy ő különleges, mintahogy a kapcsolatunk is az. Emellett pedig még azt is megmutatta ez az idő, hogy a párommal nem tudunk egymás nélkül élni. A lényeg, mikor betöltöttük a 12 hetet fellélegeztem, a genetikai vizsgálat pedig átfordított bennem mindent, mikor láttam őt mozogni az ultrahangon. Attól kezdve a várandósságom maga volt a csoda. Soha nem voltam olyan boldog, mint azokban a hónapokban, hiszen ott dobogott az ő szíve az én szívem alatt, és, hogy a lényeget ne hagyjam ki kislányt vártunk. Emellett a szülés várható időpontjàt szintén hihetetlen módon az évfordulónkra jósolták, augusztus 25-ére. Az idő gyorsan elszaladt. Féltem a szüléstől, a császártól méginkább, végül mivel nem akart befordulni Hanni, így császárra nagyobb lett az esély, és mivel a kisasszony nem is siette el a kiköltözést augusztus 27-én be kellett feküdnünk a kórházba, másnapi császárra előjegyezve. Az élet itt is közbeszólt, a „beköltözés” napján már a szülőszobában voltam, és alig vártam, hogy találkozzak a kislányommal. Így amellett, hogy a fellegekben jártam, nem volt időm rástresszelni a műtétre sem. A szüléstől nagyon féltem, legyen az természtes vagy császár. Az érzételenítéstől rettegtem, de teljesen rendben volt, minden kellemetlenségtől mentes.
A szülőszobában történtekhez azt jegyezném meg, hogy a „Nagynap” előtt kb. 3 héttel álmodtam a napról, amiben a kislányomat nagy fekete hajjal, nagy bogár szemekkel tekingetve hozzák oda a műtőben. Ez a jelenet pedig ugyanígy lejátszódott, mert a kislányom nagyon sötét hajjal, hatalmas szemekkel érkezett hozzám a nővér kezében, mire belőlem akkora sírás tört ki, hogy az altató orvosom megkérdezte : „Mi a baj anyuka?”, amire én csak annyit mondtam : „Épp olyan, amilyennek megálmodtam.”
Már lassan oviba megy a mi kis csodás Hanna Sáránk, és ahhoz nem fér kétség, hogy különleges kislány, ahogy a kötelék is, amely minket összeköt.
Ha szeretnéd megosztani másokkal szülésélményed, ide kattintva küldd el nekünk!
