„A babám nem hajlandó önállóan aludni. Leteszem, és öt perc múlva fent van. Sír nélkülem, nem tudok semmit csinálni. A gyerekem megőrjít, nem tudok vele eleget foglalkozni, mégis nyűgös.” Ilyen és ezekhez hasonló nehézségek százaival vannak tele a babás-anyukás csoportok, fórumok, és mindenki keresi a választ, hogy az ő „problémás” gyerekével mit kezdjen, hogy ne kelljen egész álló nap rendelkezésre állnia. Milliónyi könyv, cikk és csodamódszer próbálja elhitetni, tudja erre a választ, ám legtöbbünket csalódás éri, ha ezekkel próbálkozunk. Most akkor az van, hogy nincs megoldás? Hogyan kell ezt jól csinálni – hogy anya is, gyerek is rendben legyen? Vagy olyan nincs is? A rossz hír, hogy nincs – legalábbis ha egyedül kell csinálnunk. Ígyhát ha csak egyetlen tanács van, amit szülőként megfogadunk, azt javaslom, legyen az: kérjünk segítséget!
A modell, amit ma a társadalom szülőként ajánl nekünk egyszerűen nem működik, nem fenntartható. Atomizálódott mini családok küzdenek tíz embernek is elegendő feladattal, egyetlen agyonhajszolt anyának kellene ellátnia egy babát, vagy akár több gyereket, mellette a háztartást. A munkahelyen kiszipolyozott édesapákon is legalább ekkora a nyomás, őket sem lehet tovább terhelni. Ha mindennek nem tudunk megfelelni, az nem a mi hibánk. Maga az elképzelés rossz, az elvárások irreálisak. Ahelyett, hogy mártírként próbálunk ezeknek megfelelni, nyugodtan kihúzhatjuk magunkat, és kimondhatjuk: nem megy, és nem is akarjuk, hogy ez így menjen! Testileg, lelkileg ép szülők akarunk lenni – és ehhez segítség kell. Kérjünk, szervezzük meg!
Na de hogyan?
Érzelmi támogatás
Érezhetjük úgy, hogy ha bevalljuk, segítségre van szükségünk, nem eléggé passzolunk a cukormázas „anyának lenni gyönyörű” idilli képbe, és ezzel beismerjük az alkalmatlanságunkat. A jó hír, hogy ez egyáltalán nincs így, és hogy ezeken az érzéseken is lehet dolgozni – például meghallgató párral. A mínusz egyedik lépés tehát, hogy érzelmileg felkészüljünk a segítségkérésre. Ha találunk valakit, akinek kiönthetjük a szívünket, és aki adott ideig tanács, javaslat és kritika nélkül empatikusan végighallgat, az önmagában nagyon nagy segítség lehet. Ilyenkor tarthatunk önvizsgálatot: milyen érzés segítséget kérni? Ha nehéz, miért az? Hogy volt ez nálunk, a saját gyerekkoromban?
1. A nagyszülők
Sokan vannak, akiknek élnek a szülei és olyan egészségi állapotban vannak, hogy akár segíteni is tudnának. Fogadjunk el tőlünk mindent, amit ajánlanak, és ne legyünk szégyenlősek megkérni őket! Ez persze számos ok miatt lehet nehéz. Van, hogy nem túl jó a kapcsolatunk, nem bízunk bennünk eléggé, hogy a gyermekünket rájuk bízzuk, úgy érezzük, hogy nagyon másként gondolkodnak, túl soknak érezzük őket, beleszólnak mindenbe, vagy a másik véglet, második fiatalságukat élve alig van idejük az unokájukra – és még milliónyi dolog nehezítheti a segítségnyújtást. De higgyük el, bármi is van a háttérben, érdemes próbálkozni a megoldással, és bevonni őket.
Legyünk őszinték – velük, magunkkal, a párunkkal. Mondjuk el, mit várunk tőlük. Találjuk meg, ki miben a legjobb – lehet, hogy az örökmozgó nagypapa óriási segítség a nagybevásárláshoz, a nagymama meg inkább megfőzi az ebédet. Van, hogy adott életkorú gyereket könnyebben, másikat nehezebben kezelnek, ilyenkor ehhez is érdemes alkalmazkodni.
A nagyszülőkkel szemben sokszor felmerül az a kifogás is: nagyon másként nevelnek, másként gondolkodnak. Ez igaz lehet, de biztosak lehetünk benne, hogy a lényeges dolgokban úgyis a mi nevelésünk fog dominálni. Az viszont fontos, hogy ne veszítsék el a magabiztosságukat attól, hogy mi a legapróbb dolgokhoz is instrukciókat adunk, hiszen így fognak tudni gondoskodni a gyerekről. Végeredményben ők is felneveltek legalább egy gyereket: minket magunkat vagy a párunkat. Ha csak egy-egy fontos szabályt kötünk ki nekik (például, hogy mindent csinálhatsz, csak csokit ne adj), azt könnyebb követniük, mint ha a hordozókendőtől az erőszakmentes kommunikációig minden elképzelésünk alapos ismerete nélkül a gyerek közelébe sem engedjük. Talán minden gyereknevelési elvünkön túl mégis csak az a legfontosabb: a gyerekünknek mindig jól jön még egy ember, aki szereti őt.
Mindezek ellenére természetesen vannak olyan helyzetek, családok, ahol le kell tenni a nagyszülők segítségéről. A fenti inkább egyfajta biztatás, hogy merjünk próbálkozni, hogy érdemes időt és energiát tenni a kapcsolat kiépítésébe és a saját ellenérzéseinkkel való szembenézésbe. A páros meghallgatás módszere sokat segíthet, hogy rendet tegyünk a saját kavargó érzéseink között, és feltegyünk magunknak feszítő kérdéseket: milyennek értékelem a saját és a párom szüleinek „teljesítményét”? Mivel vagyok elégedett, illetve elégedetlen, mi az, amivel sehogy nem tudok megbékélni? El tudok-e képzelni olyan helyzeteket, amikor ezeken mégis felül tudok emelkedni?
Én az elején sokszor éreztem azt: utazó vándorcirkuszként megyünk a nagyszülőkhöz vidékre, ahol nekem és a gyerekemnek szerepelni kell. Hosszú időbe telt, míg ráéreztem annak az ízére, hogy reggel, ébredéskor egy szó nélkül kiviszem az éjjel nyolcszor ébredő babát a nagyszülőkhöz, és már fekszem is vissza. Máig sok meghallgató időre van szükségem, hogy felül tudjak emelkedni idegesítő dolgokon, meg tudjak bocsátani és meg tudjam találni azokat a kereteket, amikkel megbékélek.
2. Bizalom
Gyakran érezhetjük úgy: csakis mi vagyunk képesek jól ellátni a gyerekünket. Ezen az érzésen is érdemes lehet páros meghallgatásban dolgozni. Valóban így van? Ha mégis rábízzuk valakire a gyermeket, mindenkinek jobb, ha a másikat megbízható, felelős, kompetens felnőttnek tekintjük. Ez nem csak a nagyszülőkre vagy a bébiszitterre igaz, hanem sokszor az apákra is: ha a szomszéd utcában babakocsizó apukára háromszor rátelefonálunk, azt érezheti, hogy ő nem képes ellátni a feladatot, és elvárásainknak megfelelően ügyetlenkedni kezd.
3. Mindenki más
A nagyszülők mellett/helyett végiggondolhatjuk, ki az, akit még be tudnánk vonni: barátot, testvért, nagynénit, szomszédot? Gondoljunk olyanra is, aki netán elsőre nem jutna eszünkbe, talán mégis lesz olyasmi, amiben tud segíteni. Ha például a szomszéd épp bevásárolni indul, nyilván nem nagy szívesség nekünk is hozni pár dolgot. Az interneten is több helyen elérhetők „pótnagyiságot” vállalók hirdetései és léteznek erre szakosodott civilek, alapítványok is. Ne sajnáljuk az időt, hogy felkeressük őket akár már várandósan is.
4. Tárgyak helyett
Mindezek mellett persze előfordulhat, hogy fizetett segítség kell – akár bébiszitter, akár takarítónő. (Talán még az ételfutárt is idesorolhatjuk, hiszen az ebédrendelés is óriási segítség lehet néha.) Sokan vannak, akik ezt gondolkodás nélkül kizárják anyagi okok miatt – érdemes mégis utánaszámolni egy kicsit. Akár csak havi párezer forint, amit erre szánnak már borzasztóan sokat tud segíteni egy túlterhelt családon. Kérjük meg a rokonokat, barátokat, hogy látogatáskor a negyedik rágóka helyett inkább adjanak bele egy ezrest a „takarítónő-alapba” vagy vállaljanak egy-egy órát a nagyobbik gyerekkel a játszótéren. Egy túlterhelt szülő számára születésnapra vagy karácsonyra is nagyobb ajándék lehet egy újabb ruhadarabnál, ha pár órára „megszabadulhat” a gyerekektől.
5. Elvárások
Próbáljuk meg – ha mást nem, legalább a babaszületés utáni időszakra – félretenni a büszkeségünket és az elvárásainkat. Nem baj, ha szalad a háztartás. Biztos, hogy néha alább kell adnunk a tisztasággal vagy renddel kapcsolatos elvárásainkból, és jó, ha erre lélekben előre készülünk. Az sem baj, ha nem ugyanoda kerülnek vissza a csészék mosogatás után – a fő, hogy nem nekünk kellett elmosni.
Mindez a kapcsolódó nevelés előfeltételeiről is szól és arról: nem kell tényként elfogadnunk, hogy a ránk nehezedő teher „normális”. Gyerekidő (két vagy több gyerekkel) vagy páros meghallgatás csak akkor van, ha van segítségünk. És csak úgy tudunk a gyermekeinkhez is kapcsolódni, ha mi magunk nem vagyunk a végletekig kiszipolyozva.
Képek forrása: pinterest.com
