Milyen lehet egyedülálló anyának lenni?…eddig azt gondoltam, hogy nem könnyű…de így 9 nap távlatából már tudom, hogy ez iszonyú nehéz! Vajaskalács vagyok, az egyik szerkesztő, és ez az én „11 napos” egyedülálló anyaságom története…
{adselite}
Apa kiment az EB-re. A foci a szenvedélye és én társként, ezt tiszteletben tartom. Sőt, kifejezetten férfias dolognak érzem, hogy egy kisbusszal a barátaival útra kelnek, hogy hazafias kötelességüknek – ő fogalmazott így – eleget téve, a helyszínen szurkoljanak a Magyar válogatottnak. Egy percig sem neheztelek rá emiatt. Sejtettem, hogy hiányozni fog, arra is számítottam, hogy a gyerekek megérzik majd a hiányát. Ám arra álmomba se gondoltam, hogy 9 nap után sírógörcsöt kapok…
„- Mi a baj?
– Mi a baj??? Kikészültem, az a baj!
– Szivi, átérzem, hogy milyen nehéz lehet ez…
– Te, aki 11-kor keltél és most jöttél ki az úszómedencéből…te, aki max 2 napot voltál egyedül a gyerekekkel…te ne mondd nekem, hogy átérzed, mert k…a fogalmad sincs arról, hogy én mit érzek!”
Itt jött némi önző, igazságtalan, dühöngő monológ részemről, amit tapasztalt férfiként nem szakított félbe. Majd sírtam és ettől jobb lett. Értitek, attól lettem jobban, hogy átruháztam az ősanya hiányosságomat a férjemre. Döbbenet… Igazából utána éreztem némi megbánást és kevés szégyent. Valóban 9 nap akkora idő, hogy feljogosít engem egy ilyen fokú kiborulásra?!
A „csak én”, eddig számomra csupa önző dolgot előzött meg, ám ez most teljesen átértékelődött.
Csak én;
– kelek minden reggel a kölkökhöz
– indítom a napjukat (öltöztetés, tisztába tétel, reggeli készítés, hiszti kezelése induláskor)
– megyek az oviba
– viszem végig a játsztóterezést
– boldogulok esős napokon velük a négy fal között
– küzdök meg a veszekedéseikkel, hisztikkel
– vacsoráztatok, fürdetek,öltöztetek, altatok
– megyek át hozzájuk éjjel, ha felébrednek
…stb.
Persze, én vagyok az anyjuk, imádom őket, de most érzem csak igazán, hogy mekkora segítség is, mikor délután a munkából hazaérve kicsit átveszi őket az apjuk. Míg ők vacsiznak a konyhában, én nyugodtan megihatok egy kávét a nappaliba és elolvashatok pár oldalt a könyvemből. Ha estére elfogy a türelmem, kivonhatom magam pár percre, hogy újratöltődjek. Hétvégén nem tehetem meg, hogy 9-ig aludjak, mert nincs, aki átveszi a reggeli műszakot tőlem. Ha döntenem kell a nevelésüket érintő kérdésekben, nincs akivel megvitathatnám.
Amellett, hogy továbbra is viszem a háztartást, minden felmerülő probléma is csak rám vár. Nem tehetem félre, nem adhatom át másnak. Ezen az se segít, hogy naponta akár többször is telefonálunk. Nincs, akihez este odabújhatnék, aki elmondja, hogy lehet, ma picit türelmetlenebb voltam, de csodálatos anya vagyok. Nem kapok felnőtt visszajelzést.
Csak ülök a szobában, és várom, hogy mikor ébrednek fel a gyerekek – mert rossz alvók lettek. Érzik, tudják, hogy nincs itthon az apjuk. Minden másnap felriadnak, vagy mindenáron velem akarnak aludni. Emiatt szinte alig van időm magamra. Fáradt vagyok testileg és kimerült lelkileg. Nincs velem, aki felüdít egy fárasztó nap után. Persze nekem is vannak barátaim, testvérem, és egy szuper anyósom, de ők nem tudják helyettesíteni a férjemet. Bele se gondolunk, mekkora segítséget jelentenek az apák, amíg meg nem tapasztaljuk nélkülük a létet.
Gőzöm sincs, hogy miként lehet alkalmazkodni egy apa nélküli szülőséghez, de csodálattal tekintek mindenkire, aki egyedül nevel gyereket, vagy épp sokszor, sok időre kell nélkülöznie a társát.
kép forrás: dontpayfull.com, clickinmoms.com
