Miért ítélnek el azért, mert nem akarok belerokkanni a hétköznapokba?
Így könnyű! – legyintett az egyik játszótéri ismerősöm, amikor megtudta: heti egyszer takarítónő jár hozzánk.
Azért a házikosztnak nincs párja! Én mindennap főztem a gyerekeimre, míg otthon voltam velük – ciccegett a szomszéd néni, mikor látta: a közeli iskola konyhájáról hordom az ebédet.
Mióta megvannak a gyerekek, sehol nem voltunk kettesben a férjemmel! De nem is hiányzik: erre vártam évek óta, hogy anya lehessek – így az egyik anyuka a baba-mama tornáról.
Komolyan: szégyellnem kell, hogy segítséget – olykor fizetettet – kérek a háztartásban és a gyereknevelésben? Az utóbbi időben többször futottam bele abba, hogy nemcsak a kívülállók, hanem a velem egy cipőben járó anyukák elítélnek, amiért egyes dolgokat kiszerveztem, hogy kicsit könnyebb legyen. Nemcsak nekem, hanem a családomnak is.
Leszögezem: nem dúskálunk a pénzben. A férjem fizetése és az én szánalmas összegű gyedem nem biztosít luxuséletet, de eljött az a pont, amikor azt mondtam: ha nem akarok rámenni, lépni kell.
Ez valamikor a harmadik gyerek születésekor történt.
Nem titok, valaha kizártnak tartottam, hogy ne én tartsam rendben a lakást. Azt sem tudtam elképzelni, hogy a gyerekek valamelyik nagymamánál aludjanak. Mi van, ha pont akkor történik valami? Hát milyen anya lennék?
Végül is, ez a dolgom, nem?
Aha: amikor a harmadik megszületett, az életünk teljesen összeborult. A legnagyobb már ovis volt, a középső még velem otthon. Na és egy újszülött. A napjaim nagy része azzal telt, hogy a kisbaba ellátása mellett a testvérféltékenységtől izzó két és fél éves lelkivilágát próbáltam helyrerakni. Szerencsére a harmadik nyugis baba volt, így önfeledten duplózhattunk és játszóterezhettünk egész nap.
A lakás? Hát mint ahol bomba robbant. Még egy mosást csak-csak elindítottam, de próbálj vízkőoldózni egy hasfájós baba és egy dackorszakos hisztiláda mellett.
A férjemmel szinte egyszerre mondtuk ki: ez az a pont, amikor be kell látnunk: többet nyerünk azzal, ha pénzt adunk azért, hogy heti egyszer pöpecül ki legyen takarítva a lakás.
Ennek már lassan egy éve. Ne legyenek senkinek illúziói: a hét minden napján van mit pakolásznom a három gyerek mellett. De tudom, hogy van egy fix nap, amikor délutánra olyan rend és tisztaság lesz itthon, amire én – elismerem – jelenleg nem vagyok képes.
Ha már lusta anya lettem, fokozzuk tovább: a középső is elment óvodába, a harmadik pedig kisbabából igazi örökmozgó totyogóvá vált. A reggeli ovikör után egész délelőttöket töltöttünk a szabadban, és azon kaptam magam: hiába költök rengeteg pénzt minőségi alapanyagokra, hetente többször túrós tészta vagy virsli a menü, mert nincs időm megfőzni egy bonyolultabb ételt.
Menza? Mindig is a hideg rázott a gondolattól. Egészen addig, amíg megtudtam: a mellettünk lévő suliban híresen jó a koszt, és bárki hozhat tőlük ebédet! Kipróbáltuk, bejött, és azóta a nagy családi főzések a hétvégére korlátozódtak. Nyugi, házi húsleves is kerül minden héten az asztalra.
A harmadik, amit feladtam: az anyatigris-üzemmód. A két nagy a kicsi születése óta rákapott a nagyiknál való alvás ízére. Aki nagycsaládos, tudja: ha csak egy gyereked van otthon, az olyan, mintha egyedül lennél.
Na jó: majdnem olyan.
És hát a férjemmel való kapcsolat… ami hiába erős volt mindig is, de a minden-a-gyerekekről-szól verkli olyannyira megtépázta, hogy a legrosszabbat megelőzendő szakemberhez fordultunk. Aki egyből házi feladatot adott: heti egy randi – kettesben. Lehetetlen! – hördültem fel. Megoldjuk! – mondta a férjem. Óriási szerencsénk volt, rátaláltunk Z-re, aki főiskolás, mellesleg védőnőnek készül, és minden csütörtökön (nyilván a betegeskedős időszakokat leszámítva) délután hattól tizenegyig vigyáz a gyerekekre. Mire mi hazaesünk az étteremből vagy színházból, a porontyok rég alszanak. Oké, ásítozós a péntekünk, de ez volt a lehető legjobb döntés.
Pénzbe kerül? Igen. Megéri? Nem kérdés. Nem túlzok: a „kiszervezett” feladatok a házasságunkat mentették meg. Épp ezért esik nagyon rosszul, amikor valaki – főleg szinte ismeretlenként – elítél és önző, lusta anyának tart emiatt.
A mi családunk így működik jól. Persze zsúfolt továbbra is az életünk, de nem rokkanunk bele. Sőt: még néhány csütörtöki randi, és jöhet a negyedik gyerek!
